.
A munkásszálló fehér, öntöttvas radiátorai ontották a meleget. Szellőztetni nem lehetett a szobában. Kinn éles, hideg
szél zúgott, s ha a fiú kitárta az ablakszárnyakat, a szoba közepéig behordta a havat. Kristóf egy ideig az ablaknál állt, nézte
a súlyos, nagy pelyhek kavargását. A gyermekkora jutott eszébe. Otthon, a zempléni hegyekben látott ilyen heves hóvihart.
Azután Petőfire gondolt. Ő is járt ebben a városban, majdnem megfagyott. Talán akkor is ilyen hóvihar dühöngött.
Kinn, az ablakpárkányon már vastag hópárna fehérlett. A fiú beletörődött, hogy nem lehet a radiátor rozsdás csapját megmozdítani,
s lejjebb venni a fűtést. Tűrnie kell a harminc fokos hőséget. A portáshoz hiába menne. Nincs, aki intézkedjen. Vasárnap délután
megáll az élet a munkásszállón.
Kába lett a nagy melegben. Ledőlt a vaságy kemény matracára, olvasni próbált. Az egyetemi felvételire készült. Tanult, olvasgatott,
amennyire a három műszak engedte. Anyagmozgató volt a csapágygyárban. Itt kapott munkát az érettségi után. Elégedett volt
vele, a négy forintos órabérrel is, abból futotta az üzemi konyhára, munkásszállóra. Meg lehetett belőle élni. Nem ivott, nem
költött semmire, olcsó Munkás cigarettát szívott. Minden hónapban betett száz forintot a takarékba. Jó lesz még az egyszer. Majd ha
egyetemista lesz, s már nem tud pénzt keresni.
Elszunyókált a könyvön a nagy melegben. Arra ébredt, hogy megjöttek a Kiss-fivérek Bagócsról. Hevesen, hangosan csapkodták a szoba
ajtaját, káromkodtak, nevetgéltek. A fiatalabb fiú, Pista, lehúzta lábáról az átázott fekete csizmát. Büdös, gyomortépő lábszag árasztotta el a szobát,
amint a vizes kapcáit kiteregette a szék alsó keretére. Előhúzták a hátizsákból a literes üveget, s a törkölypálinka vad illata elvegyült az átázott
kapcák kipárolgásával. Kínálták Kristófot is:
– Húzd meg, gyerek! Ha ezt iszod, ember lesz belőled!
A fiú fintorogott.
– Nem kérek.
Nevettek rajta. Arcuk vöröslött még a kinti fagytól, hótól, s most a szesz tovább tüzelte őket.
– Ne szégyelld magad! Szívesen adjuk! – mondta János, az idősebb testvér. – Nem kell ilyen finnyásnak lenni!
– Köszönöm – mondta a fiú. – Még tanulnom kell. Félek, hogy nem vesznek fel. Sokat kell tanulnom.
– Ha ebből iszol, három egyetemre is felvesznek – mondta Pista, és jól meghúzta az üveget. Kapatos volt, fehér gatyában,
mezítláb állt a szürke mozaikpadlón, úgy magyarázott. – Nézd, hogy pustol a hó! Ilyenkor kell a pálinka!
– Pustol? Mi az, hogy „pustol”?
– Pustol! – kiáltotta Pista! – Nem hallottad még?
– Nem – nevetett a fiú, ismételgetve a szót. – Pustol, pustol.
– Mi olyan vicces? – mordult rá Pista. Emelte a kezét, hogy odacsap. A bátyja elkapta, lefogta az öccsét és nevetgélve,
mintha olyan vidám volna mindez, az ágyra lökte szelíden.
– Sokat ittál! Pihenj inkább!
Pista már ülni is alig bírt, de mondta tovább.
– Talán nem jól mondom? Tifelétek hogy esik a hó?
– Nálunk „szakad”. Azt mondjuk ilyenkor.
– De okos vagy! Azt hiszed, ezért felvesznek az egyetemre? Előbb inkább a KISZ-be lépnél be.
– Majd az egyetemen. Előbb vegyenek fel! Nehogy azt mondják, hogy azért léptem be...
– Hülye vagy te, mindig mondtam!
– Nyugodj már! – csitítgatta a bátyja.
– Mi egész éjjel fenn voltunk ám, tudod-e? – folytatta Pista. – Nálunk nem úgy megy a disznóölés, mint tifelétek, a hegyekben.
Mi egyszerű alföldi gyerekek vagyunk, de tudjuk, mi az élet. Az a disznó is egy élet. Ha levágjuk, egész éjjel tort ülünk.
A fiú megszeppenve hallgatta.
– Mi tudjuk, hogy kell megadni a módját. Egész éjjel mulattunk. Nálunk ennyit ér egy disznó. Mi tudjuk...
Eldőlt az ágyon, és már horkolt is.
– Nem kell vele törődni! – legyintett a bátyja. – Nem bírja az italt. De rendes fiú, nem igaz?
– Rendes – mondta Kristóf.
Mindhárman a csapágygyárban dolgoztak. A fivérek szakmunkások voltak, csapágygyűrűket köszörültek. Idősebbek voltak,
tapasztaltabbak, s úgy érezték, Karcsi mégis lenézi őket. Kerüli a társaságukat. Nem akar velük beszélgetni.
– Mi van veled? Gondoskodik rólad az állam, a szocializmus. Miért nem jó az neked? – kérdezte János, miután az öccse elaludt,
és ő maga is gatyára vetkőzve állt a szoba közepén. – Mi bajod van neked?
– Semmi – mondta Kristóf.
– Nem igaz. Neked semmi sem jó. Na, itt hagyom a hurkát az asztalon, egyél!
Ledőlt ő is a hófehér vetett ágyra, nyújtózott, nyögdécselt. Jobban érezte magát a munkásszálló vaságyán, mint a szülői ház
feltornyozott libatoll-párnáin, s a derekat melengető szalmazsákon. Nem akart „maradi„ lenni. Lépést akart tartani a fejlődéssel.
A forró, fülledt, lábszagú szobában ájulás környékezte Kristófot. Hová menjen? Ki a hóviharba? Ilyenkor nincs ember az utcán,
még a „kutyát sem zavarják ki”. Nincs ismerőse, rokona a városban, ahová ellátogathatna. Mégis, el kell innen menni, szembe
a széllel, üvölteni, ahogy az orkán üvölt, túlharsogni, és menni, csak menni... Menekülni.
Nemrég költözött be a szállóra, nem tudta még megszokni.
A fiú a vaságy szélén ült, fekete ruhában, fehér nejlon ingben, fekete félcipőben. Ezt kapta a ballagásra. Nem volt más ruhája.
Nyár óta dolgozott, nem telt még rá a fizetéséből. Indulni készült ki, a sivító szelek közé. Annyi szegény ember meghalt már ebben
a városban, eggyel több, vagy kevesebb, nem számít.
Szeretett volna megfagyni egy kietlen utcasarkon, ahol a kutyák se járnak, magas hóbuckák között, miközben a szél vadul rázná fölötte
a gyér, sárga fényt adó lámpát. Majd reggel megtalálná valaki, talán egy idős férfi, akinek deres bajuszáról kis jégcsapok lógnak,
és azt mondaná:
– Ejnye, de fiatal! Kár érte!
Nem szólna semmi mást, s magában arra gondolna, de sok ifjú halt már meg itt anélkül, hogy lett volna belőle valami. Körbenézne,
hol van a legközelebbi telefonfülke, ahonnan értesíthetné a hatóságokat. A zsebébe nyúlna, s rájönne, hogy nincs nála tantusz.
Gondolná, jobb, ha továbbsétál. Majdcsak jön másvalaki, akinek van tantusza.
És azon merengene végig az úton, ki lehet ez e szegény fickó, aki megfagyott az éjjel? Nem hagyná nyugodni a gondolat. Hazaérve
elmesélné a feleségének. És bűntudatuk támadna: miért nem ment le korábban kutyát sétáltatni? Akkor még élhetne az a fiú...
És ekkor felhangzott valahol a hegedűszó. Halkan szólt, édes volt, és keserű egyszerre. Mintha az égből jönne, a hideg hópelyhekkel.
Valaki nyitva felejtette a mennybolt kapuját. Távolinak tetszett, és hihetetlennek, hogy itt, a sivár munkásszállón valaki
hegedül. A folyosó kopár falai visszhangozták a zenét.
A fiú hegyezte a fülét. Honnan jön a hang?
Egyszer hallotta már a szálló szürke sötétjében szállani ezt a fájdalmas dallamot. Titokzatos volt, mintha nem is hegedű szólna, hanem sírna valaki a sarokban.
– Megint cincog a Miska – ült fel félig az ágyában Pista, ébredezett, aztán visszahanyatlott.
Meztelenül feküdt, csak a paplan csücskét húzta rá az ágyékára. Iszonyatos bűz áradt egész testéből.
– Ne törődj vele! – nevetett a bátyja. A szomszéd ágyon ült, s a körmét vágta. – Éjjel bezzeg nem győzted húzatni a cigányokkal.
– Az más!
– Az mindig más, amikor te húzatod.
– Azok igazi nóták. Ennek mi értelme? Milyen nóta ez?
– Aludj! – csapta rá a paplant az öccsére János. – Aludd ki magadat!
Kristóf fülelt tovább. Nem ismert egyetlen dallamot sem. Nem tudott rájönni, honnan jön a hang? Pista már hanyatt fekve horkolt,
János is elterült az ágyán ruhástól. Nem lehetett tudni, a zenét hallgatja-e, vagy már alszik? A zene áthatolt a falakon, csengett-bongott,
vándorolt a folyosókon, és beszüremkedett minden szobába.
A fiú óvatosan, nesztelenül kiosont a folyosóra. Lassan lépdelt a hang irányába a szürke mozaiklapokon. Felment a második emeletre.
Jobb felől jött a hang. A nagy, közös zuhanyzó és vécé előtt megállt. Résnyire nyitva volt az ajtó. Bekukkantott. Szemközt három fehér
csempés zuhanyfülke állt, s a középső előtt egy barna férfi hegedült.
A fiú visszakapta a fejét, úgy megrémült. Annyira valószerűtlen volt a látvány, nem akarta elhinni. Egy vékony, cingár munkásember
húzta a vonót. Szürke prémes sapka volt a fején, zöld pufajkát és gumicsizmát viselt.
A helyiségből fojtó klórszag, fertőtlenítők illata áradt, és jéghideg, mert itt örökké nyitva volt fent a bukóablak.
A fiú újra kinyitotta az ajtót. A sovány, nyeszlett férfi változatlanul a zuhanytálca előtt állt, ügyet sem vetett a látogatóra.
Megszokta már, hogy itt muzsikál. A szobájából kizavarták a lakótársak, a földszinti közös helyiségben állandóan kártyáztak, a
kis folyosóvégi konyhákban főzicskéltek. Nem maradt számára más hely. Itt megtűrték. A zuhanyozó száraz volt, rég nem lehetett itt
fürödni, nemcsak a zuhanyrózsát, a vízcsövet is ellopták már a falról. A férfi hosszú, fekete haja, kilógott a sapka alól, homlokára hullott.
Álla alatt a hegedű, jobb kezében a fel-lerepkedő vonó kísérteties megvilágításba került a fehér csempékről visszaverődő fényben.
Nem zavartatta magát a zenélésben. Húzta, csak húzta.
A fiú megállt előtte, üdvözlésképpen kissé meghajolt, s a férfi biccentett a fejével. Nyoma se volt rajta alázatnak, se gőgnek.
Csak játszott.
– Szép – mondta a fiú.
A férfi rá se hederített. Húzta a magáét.
A fiú kifelé menet megállt az ajtóban. Visszafordult. Ha ő így tudna zenélni! Ha ő így tudna bármit! Nem tud semmit!
Egyszerű érettségije van, ami semmit sem ér.
– Tetszett? – eresztette le válláról a hegedűt a férfi.
– Igen – mondta lelkesen a fiú. – Hol tanulta? Mi volt ez?
– Nem tanultam. Én szereztem – mondta a hegedűs mosolyogva.
– Maga zeneszerző?
– Nem, nem – mondta a férfi. – Én csak egy szegény gépkezelő vagyok. A hangok itt vannak bennem – mutatott a szívére.
– Valóban? Mindent el tud játszani?
– Mindent. De én csak magamnak játszok. Nem megyek étterembe muzsikálni. Hívtak már ide, a Bocskai étterembe is,
de nem mentem. Sok nótát ismerek, mégis csak a sajátomat játszom. Ami eszembe jut.
– Miért?
– Azt ne kérdezze! Hallgassa inkább!
A férfi vállához emelte a hegedűt. A fiú akkor vette észre, a mennyezeti lámpa fényében, hogy a hangszer feketére van festve.
Olyan, mint egy koporsó. A húrok feszesen csillognak, alattuk fehérlik a gyanta pora, mint a hó. A zenész ujjával megpendített
egy húrt, aztán rákezdett egy dallamra.
– Ismeri? – kérdezte közben.
A fiú csak a fejével intette, hogy nem. Megbűvölten állt a fekete-fehér mozaiklapokon, nézte, hogy szemközt, az ablak fehér
négyszögén túl „pustol” a hó, s vele szemben egy pufajkás művész zenél. A férfi eldúdolta a nóta elejét:
„Az én bánatom már
Nagyon régi bánat”
Játszott néhány taktust, végül leeresztette jobbjában a vonót, és megjegyezte:
– Kár, hogy nem ismeri.
– Mindig ilyen bánatos? – kérdezte a fiú.
– Minek örülnék? Nincs már családom, nincs már feleségem. Nincs senkim. Látom, magának se. Mióta van maga itt?
– Két hete.
– Szegény fiú! Nincsenek magának szülei?
– Nincsenek – mondta a fiú.
– Nincs senki, aki segítsen magának? Hogy került ide? Látom, maga jóravaló ember. Miért jött ide?
– Nincs hová mennem.
A fiú úgy látta, a férfi nem normális. Miért miatta siránkozik, miért nem önmaga miatt? Ő még fiatal, érezi magában az erőt, hogy
megvívja majd az élet harcait. Azért van itt. Igen. Ebben a nyomorult munkásszállóban kihúzza a telet, aztán elmegy albérletbe.
Keres annyi pénzt, hogy jobb legyen. Az órabérét most emelték húsz fillérrel. Igen. Lesz belőle valami. A segédmunkások között
ő a legszorgalmasabb. Megszerzi az üzemi KISZ-bizottság ajánlását az egyetemhez.
– Én itt lakom már négy éve – mondta a hegedűs. – Mióta kezdődtek a nagy építkezések, tudja. Most építjük az új csapágygyárat.
– Tudom.
A férfi újból rákezdett. Zengett-bongott, visszhangzott az egész munkásszálló. A félig nyitott ajtón kitóduló hangok összevegyültek
a hóvihar ordításával, s ahogy kezdett leszállni az est, a sötétedés lélekszomorító hangulatában áthatott mindent az elmúlás üzenete.
A hegedű húrjain úgy járt a férfi vonója, mintha most, egyetlen akkordban akarná elpanaszolni a világ minden bánatát.
Fájt ez a hegedűszó. Mintha tűvel szurkálnának, s közben be kellene lélegezned egy illatot, amit kívánsz ugyan, de tudod, hogy
elbódít. Részesévé leszel valaminek, amihez semmi közöd. Aztán érzed, hogy nagyon is, sok közöd van hozzá, sőt, ez a valami te
magad vagy. Te magad vagy ez a fájdalom.
– Hallja? – kérdezte a férfi.
A fiú bólintott. Valóban érezte a zenét minden sejtjében. Becsukta az ajtót, minél kevesebb hang szüremkedjék ki.
Legyen ez a zene csak az övék, kettőjüké. A fajansz mosdókagylók, a csempék rezonáltak és felerősítették a hangot.
A fekete hegedű ontotta a hangokat. E hangok nem voltak érzelgősek, nem voltak gyászosak, nem voltak sötétek. Olyanok
voltak, mint amikor az ember szenvtelenül elmeséli a vonaton egy ismeretlen utazótársának, amit senki másnak nem mondana el.
Hogy megcsalta a felesége, miközben ő a városban dolgozott. Az asszony összeállt egy fiúval. Ősszel váratlanul „fagyszabadságot”
kapott, mert korán jött a hó. Amikor hazaért Cserőtére, már az állomáson érezte a levegőben, hogy valami nincs rendben.
Furcsán néztek rá az emberek. Ahogy közeledett a vityillójukhoz, tudta, hogy náluk hibádzik valami.
Ott találta a Matyit. Hírlett már azelőtt is, de ő nem hitte. Ilyen az ingázók sorsa, gondolta. Nem is tett nagy ügyet belőle. Meg se verte
az asszonyt, ahogy ilyenkor illik a megcsalt férjnek, csak fogta a motyóját és eloldalgott. Vissza az állomásra.
– Magát elhagyta a felesége? – kérdezte a fiú. – Ezt muzsikálja, ugye?
A férfi bólintott.
Felfelé ment a hangokon, mintha kicsiny gyermekek énekét akarná utánozni. Olyan volt, mint egy gyászzene. Mint a föld dübörgő
hangjai, amit koporsókra szórnak. A mélységből, szűk üregekből szóltak e hangok.
A fiúban felszakadt valami furcsa érzés, amilyet a nagyanyja temetésén érzett utoljára. Homályos, egyben fényességes valami volt ez.
Mint amikor álmában látja valaki a saját halálát. És rögtön fel is ébred rá. Mert nem lett volna szabad látnia, amit látott. S várja, hogy
álmában megjelenik majd az anyja is, megsimogatja az arcát, lágy, könnyű, esti mesecsókot ad, aludjon végre már...
Olyan, mint egy meghalás.
A fiú végighallgatta a hegedűszót. Utána csak ennyit mondott:
– Magának meghalt valakije, ugye? Részvétem.
– Köszönöm.
Hallgattak.
– Játsszak-e még?
– Ne! – mondta a fiú. – Ez tényleg idegtépő. Gyújtsunk rá!
Elszívtak egy-egy Munkást. Nézték, hogy kinn az utcán közben besötétedett, s a park ívlámpáinak fénykörében viharzik a hó.
– Kije halt meg? – kérdezte a fiú.
– A lányom. Három éves volt szegényke. Két kis pulya még maradt. Azok kiszaladtak, mikor égett a ház. Menhelyen vannak
most, szegények. Ha lesz pénzem, majd kiveszem őket.
– Nekik hegedül?
– A lányomnak! – bökött a vonóval a mennyezet felé a férfi.
A fiú megnyugodott. Már nem akart lemenni az utcára. Nem akart meghalni. Csak lefeküdni, pihenni, a fal felé fordulva.
Ő egy boldog ember. Előtte az élet. Őt nem sújtják ilyen szörnyűségek, mint ezt a férfit. Nem csalja majd a felesége, nem hal meg
a gyereke, nem történhet vele semmi rossz. Szép élete lesz.
Amint kiléptek a mellékhelyiségből, a folyosón hozzáfordult a cigány férfi:
– Maga mit gondol?
A fiú nem értette a kérdést.
– Ő hallja? – mutatott az ég felé a férfi.
– Nem tudom.
– Ezt kell, hogy hallja!
– Azt hiszem én is – mondta a fiú.
Azon az éjszakán sűrű köd ült a városon. A szovjet csapatok minden ellenállás nélkül bejutottak a főtérre, azután két-két
harckocsit állítottak a kivezető utakra a város határában. Reggel mindenki csodálkozva nézte a katonákat. Mi pár nap múlva
érkeztünk, két teherautóval. Minden simán ment, egyetlen puskalövés nélkül átvettük a hatalmat. A munkástanács azonnal
lemondott, és szétszéledt.
Másnap jelentkezett nálam egy ember. „Nagyon fontos – üzente az őrrel –, de csak személyesen mondhatja el.” Amikor belépett,
azt hittem, elnevetem magam. Kövér volt, szuszogott, krákogott, és állandóan az orrát fújta. Fakózöld esőkabátot viselt, és barna
kalapot. A kezében hatalmas barna aktatáska. Letette az asztalra, és rendületlenül tülkölt az orrával.
– Bocsánat – mondta –, bocsánat, nagyon megfáztam. Kérem, én szívesen segítségükre leszek, ha...
– Kicsoda maga?
– Lapusnyik, vagyok, kérem, Lapusnyik András, fotós, ha még nem tetszett rólam hallani. Én, kérem ...
– Mit akar?
– Kérem, én örömmel állok rendelkezésünkre, amennyiben önök...
– Nyögje már ki!
– Kérem, mint mondtam, én fényképész, vagyok, a legrégibb fényképész a városban, harmincegy éve, kérem...
– És?
– Én, kérem, én most is mindent lefényképeztem, itt van, kérem, mind a két akasztás, minden részlete élesen látható...
– Mutassa!
– A nagy táskából egy halom fényképet tett az asztalra. Szemügyre vettem őket. Valóban jó képek voltak. A megkínzottakon
látszottak az ütések és rúgások nyomai, a sár, megtépett ingük foszlányai, még a juharfa törzsének repedései is. Egy másik
sorozaton a hóhérok: aki a kötelet csomózta, ketten, akik húzták, az ütlegelők, valamennyien eltorzult, vérszomjas arccal.
Mögöttük a tömeg. Látszott a képeken, hogy gondos munka. A bámészkodókat úgy vette sorra, rájuk élesítve a gépet, hogy mindenki
jól látható legyen. Volt még néhány kép a szovjet hősi emlékmű ledöntéséről, külön-külön a traktoros, és a drótkötelet
csomózó férfi ábrázatával.
– Valóban jó képek – állapítottam meg. – Itt van a negatív is?
– Nincs, kérem, az nincs.
– Hozza be azt is!
– Kérem, én fotós, vagyok, nem szoktam a negatívot kiadni a kezemből, harmincegy évre visszamenően nekem mind megvan.
Sosem adom ki a kezemből.
– Nyugodtan behozhatja. Megígérem, hogy visszakapja. Mondja, ismeri ezeket az embereket?
– Nem ismerem, kérem.
– Ez, például? Ki ez, aki a kötelet hurkolja? Azt mondja, harminc éve itt lakik.
– Harmincegy, kérem, harmincegy. De nem ismerem, lehet, hogy nem is idevalósi.
– Nézze meg jobban! Kiket, ismer?
– Senkit sem ismerek. Kérem, én mindent megtettem, ami tőlem telt, én, kérem...
– Rendben van. Jöjjön be holnap, hozza a negatívot is, talán több időnk lesz a beszélgetésre.
Lapusnyik szuszogva kifarolt a szobából, mi pedig hozzáláttunk a munkához. Nem volt könnyű, de a fényképek segítségükre voltak.
Engem másnap berendeltek M.-be, ahol még zavargás volt, s mielőbb rendet kellett teremteni. Később hallottam, hogy
valamennyi gyilkost és bűnrészest elfogták, s a fényképek alapján azonosították őket.
Véletlenül jutott eszembe az a régi história. Reggel hatkor indultunk Budapestről, s cammogva jutottunk el idáig. Néhol kilométeres
hosszúságban összetorlódtak a gépkocsik. Nem akart szűnni a hóvihar. A hómarók tehetetlenek voltak, ahogy végigkecmeregtek az úton,
a nyomukban újabb hótorlaszokat emelt a szél. Végül megtorpant az egész sor, és a kocsikat kezdte betemetni a hó.
– Hiába – mondtam a sofőrnek –, innen már nem jutunk ki, amíg el nem áll.
– Én is azt hiszem – mondta.
– Nincs itt valami meleg hely?
– Fél kilométerre lehet az autóscsárda.
– Vágjunk neki! – mondtam. Gyalogszerrel könnyebb volt, mint keréken. Hamar odaértünk, hajtott a hideg is. Rengeteg
ember verődött össze a vendéglőben, volt, aki a földre vetett pokrócon ült, hátát a falnak támasztva. Lassan kiállt a
kezünkből-lábunkból a fagy, büdös törkölyt ittunk.
– Azt mondják, Gyula környékén farkast lőttek – közölte bizalmasan a pincér.
– Igazán?
– Bizony, kérem, idáig lemerészkednek. Azt mondják, az erdélyi havasokban még most is sok farkas él. Képzeljék,
idáig lemerészkednek.
– Hozzon még két törkölyt! Illetve hármat.
– Köszönöm, én nem szoktam inni.
– Most bekaphat egyet, nem?
– Egyet talán. Hozom, uraim, hozom.
Felhajtottunk a pálinkát, és cigarettával kínáltam őket. Ezt szó nélkül elfogadta a pincér, s mohón szívta.
– Nem fogják elhinni, kérem gyerekkoromban még mifelénk is lőttek farkast, a Z.-i hegyekben. Ilyen nagy hidegben
lejönnek a Kárpátokból, itt kóborognak, amíg le nem puffantják őket.
– Szóval maga Z.-i? – kérdeztem.
– Hogyne, kérem, ott születtem.
– Ismer ott valami Lakusnyikot? Fényképész.
– Hát persze, az esküvői képünket is ő csinálta, Lapusnyik.
– Igen, igen, Lapusnyik. Hogy van az öreg?
– Ő már jól, kérem, jobban nem is lehetne. Ismerte talán?
– Csak futólag – mondtam –, egyszer jártam nála, igazolványképet csináltattam. Kedves embernek látszott.
– Ó, nagyon kedves ember volt, kérem.
– Hogyhogy volt?
– Meghalt, kérem, isten nyugosztalja, még a múlt tavaszon.
– Aha.
– Kérem, ez a Lapusnyik – mondta a pincér, és közelebb hajolt –, ez 1956-ban mindent lefényképezett, az akasztásokat,
felvonulást, szóval mindent. Egyszer aztán behívatták a munkástanácshoz, azt mondják neki: „Lapusnyik, mit sündörög
maga mindig ott, ahol nem kéne?” Erre azt mondja az öreg: „Drága polgártársak, azért vagyok fotós, hogy fényképezzek.
Higgyék el, nagyon jó lesz ez egyszer, hogy lesznek dokumentumok a forradalom győzelméről.” Erre elengedték, és adtak neki egy
igazolványt, hogy fényképezhet tovább. Amikor aztán bejöttek az oroszok és leverték a forradalmat, az öreg állítólag rögtön bement
hozzájuk, odaadta nekik az összes fényképet. No, most ehhez szóljanak hozzá.
– Szóval azt mondja, hogy szemét volt.
– Én nem mondtam, kérem. Csak azt mondtam el, amit hallottam.
– Aha.
Mintha csendesedett volna a hóvihar, már nem fütyült a szél. Nemsokára elállt a havazás is. Hómunkások jöttek be,
toporogtak, ittak, csizmájukról levált a hó, és víztócsák fénylettek az olajos padlón. Egyszer azt mondta valaki, hogy már
szabad az út. Késő délután volt.
– Nézz körül, Gyuri, mi újság odakinn – mondtam a sofőrnek. Vette a kabátját, és kiment.
– Hozzon még egyet! – szóltam a felszolgálónak. – Lehet kettőt is.
– Köszönöm, én már nem iszom többet – mondta. – Nekem számolnom kell. Úgy is nehéz ebben a nagy zűrzavarban.
Amikor kihozta az italt, megkérdeztem:
– Mondja, hogy halt meg ez a Lapusnyik?
– Azt nem lehet tudni, kérem.
– Miért?
– Összevissza beszélnek az emberek. Én nem voltam ott.
– De hát mit beszélnek? Azt csak tudja?
– Hogyne, kérem. Azt tudom.
– No, mondja, már!
– Én nem hiszem, amit beszélnek. Azt mondják, hogy vénségére, amikor már nem dolgozott, vett egy darab szőlőt, pincével,
mindennel felszerelve, ott szőlészkedett, a végén már alig járt haza. Aztán vett valami automata gépet is, ami magától fotózott.
Azzal fényképezte magát, ahogy kötözi a szőlőt, fejti a bort. És állítólag, mikor felkötötte magát, akkor is beállította ezt a gépet, és
fényképezte az egészet, de mondom, én ezt nem hiszem.
– És maga mit hisz?
– Én – nevetett a pincér –, én azt hiszem, hogy egyszerűen jól beszívott az öreg, és kampec, vége.
– Igen, ez a valószínűbb – mondtam.
Közben visszajött a sofőr, és jelentette, hogy szabad az út. A harckocsik a legnagyobb hóakadályokat is letaposták.
Mentünk a kocsink felé – közben elég jól kitisztult az idő.
(Ez a novella 1979-ben majdnem megjelent az Élet és Irodalomban. Ki volt szedve, a „kutyanyelvet”, vagyis a hasáblevonatot
megkaptam emlékbe. Molnár Zoltán, a szerkesztő azt mondta, ne dobjam el, hátha egyszer még megjelenhet.)
1.
A tél derekán egy fiatalember költözött az üresen álló víkendházba.
Nem szólt senkihez. Reggel eltakarította a havat a keskeny kerti útról, elment munkába, s csak késő este ért haza.
Úgy tervezte, eléldegél itt élete végéig, ha már így hozta a sors, hogy megörökölte ezt a kis telket. Új életet kezd.
Rendbe hozza a házat, önálló kisiparos lesz, kerti munkát, favágást, metszést, fűnyírást, árokásást vállal a környéken.
Abból is meg lehet élni, ha szűkösen is. Olyan lesz, mint egy szerzetes, csak a madarakkal beszélget, követi szent Ferenc
példáját. Elege volt az emberekből.
Kerekhegyen találgatták az őslakosok, ki lehet a titokzatos idegen. Műszaki rajzoló volt, és utálta a munkáját, a vállalatát, az irodát.
Az utóbbi időben állandóan piszkálta a főnöke, mindenben hibát talált. Miért nem végez társadalmi munkát, miért nem vesz részt a
közösségi életben, hiányzik a vállalati ünnepségekről. November 7-én is meglógott. A pártba sem akar belépni, visszautasította a
tagjelöltséget. Mindenki más örült, hogy végre felkerült a listára. Ki akarják nyírni, ez már biztos. Csak tavaszig kellene kihúzni.
Egyszer csak elolvadt a hó, véget értek a fagyos éjszakák.
Mintha varázslat történt volna, a kihalt Kerekhegyen a kiskertek megteltek ásózó, gazt irtó, gereblyéző, gallyakat fűrészelő emberekkel.
Metszették a rózsát, elégették a tavalyi, korhadt avart.
A melengető napfényben az idegen is nekiállt rendezni a telket. A kis sárga ház megfeketedett cserepeiről és az ereszcsatornáról lehúzta a
vadrózsa indáit. A kopott, zöld zsalugátereket és az ablakokat kiszabadította a bodza és kökénybokrok öleléséből. A sufniban talált egy
rozsdás kaszát. Jól megfente, levágta a múlt évről ott maradt, derékig érő, száraz gazt. Szerette az ilyen kétkezi munkát. Vidéken nőtt fel,
gyerekkorában megtanulta, hogy kell bánni a szerszámokkal.
A szomszédok meg-megálltak, az ásónyélre támaszkodtak, félszemmel lesték, mit művel az új gazda? Örültek, hogy megszünteti a
„dzsumbujt”, ahogy ők hívták, ahol csak egerek, sünök és rovarok tanyáztak.
A kerítés mellett fejszével, fűrésszel irtotta a bokrokat. Itt a telek felső, napsütötte részén lesz majd a veteményes. Kis ágyásokban
zöldséget, sárgarépát termeszt.
- Szomszéd úr! - hallatszott a szomszéd telekről.
Fiatalos, vékony női hang volt. A férfi odanézett. Karcsú, csinos, nő állt a foszló drótkerítés mellett, a kezén vékony, piros gumikesztyű volt.
Égszínkék melegítőt viselt, hosszú, szőke haja lobogott a szélben. Az arca kipirult a munkától, a görnyedezéstől. Tiszta, kék
szemével gyengéden, anyásan tekintett a férfira.
- Szomszéd úr! - mondta lihegve az ásástól. - Fogadja el ezt a virágot, nagyon szép lesz… Most szedtem ki a földből.
A férfi abbahagyta a munkát, odament. Terveiben nem szerepeltek virágok. Karalábé, paprika, paradicsom palántákat akart ültetni.
- Nagyon elszaporodtak… Ritkítani kell őket - magyarázta zavartan az asszony.
Felemelte és a férfi felé nyújtotta a fekete földlabdát a drótkerítés résén át. Amikor az érte nyúlt, ügyetlenségében előbb a nő
csupasz alkarját fogta meg, azután csúsztatta le két tenyerét a csuklókra, majd a gumikesztyűs, hosszú ujjak mentén a földcsomó
alá. A nő keze forró volt. Az érintés felvillanyozta a férfit. A kéz finomsága, ideges rezgése furcsa érzést keltett benne. Mintha
régóta ismerte volna ezt az asszonyt. Ki lehet?
A nő lassan, finoman kihúzta tenyerét a földlabda alól, vigyázva, le ne essék. A férfi átemelte a földdarabot, benne a virággumókkal.
Hosszan a nő szemébe nézett. Élénken villogó, fénylő, kék szempár meredt rá, csak a szemhéjak sötét sarkaiban bujkált
valami halvány árnyék.
- Köszönöm - mondta. - Nemigen értek ám a virágokhoz.
- Nem kell ehhez érteni - mondta nevetve a nő. - Ássa el itt, rögtön, a kerítés tövében. Nemsokára kihajt, és virágot hoz.
- Mi a neve?
- Lila nőszirom.
A nő mögött, a ház előtti betonozott teraszon, zárt, sötétkék babakocsi állt. Hirtelen felsírt benne a gyerek.
- Mennem kell! – mondta a nő riadtan. - Viszlát!
Végigfutott a kerti úton, megringatta a kocsit, a gyerek elhallgatott.
„Milyen gyönyörű nő! – gondolta a férfi. – Vajon miért van mindig egyedül?”
Érthetetlen, heves vágyakozás fogta el.
Látta már korábban is, hogy a babakocsit kitolják a teraszra, ahová délután odasüt a nap. Hosszasan ringatják, s cumisüvegből
itatják a gyereket. Néha a fiatalasszony, máskor egy idősebb, vékony, töpörödött, ősz hajú asszony, a nagymama.
A gyermek apját sosem lehetett látni.
A férfi keresett egy ásót a szerszámos kamrában, elültette a virágot, és ásózott tovább, forgatta a súlyos, vizes földet, mint egy gép.
Vad dühvel tépte ki a tarack gyökereit, melyek láthatatlanul behálózták a leendő veteményest a föld alatt, s dobálta halomba őket.
Majd elégeti, ha megszáradnak.
Néha titokban felpillantott, tekintete a szomszédasszony után kutatott. Milyen jó volna beszélgetni vele. Néhány szót váltani. Látni
az arcát, érezni a közelségét. De nem kezdhet ki egy férjes asszonnyal. Nemrég szülhetett. Igyekezett elhessenteni a gondolatot. A
szeme folyton a szomszéd telken járt, a nő finom, nyúlánk, barna alakját kereste. Ott hajladozott a virágágyásban, majd leguggolt, magvakat
szórt ki, aztán gereblyézett. A férfi nem tudta levenni róla a szemét.
2.
Az asszony nemsokára visszajött.
- Örülök, hogy rendbe rakja a telket – mondta mosolyogva. – Nagyon elgazosodott már.
- Majd meglátja, milyen édenkert lesz itt. Felásom az egészet, és beültetem zöldségfélével. Nem járok a piacra.
- Itt fog lakni?
- Úgy tervezem.
- Egyedül?
- Igen.
- Nincs felesége?
- Most válunk.
- Jaj, de szomorú. Manapság mindenki elválik…
- Maga is egyedül van. Nem látok férfit a portán.
- A férjem külföldi kiküldetésen van. De már lassan letelik…
A férfi nyelt egyet, erre nem számított. Lehajolt, kitépett a fű közül néhány szál ibolyát, s átnyújtotta.
- Hogy maga milyen figyelmes! - mosolygott rá a szomszédasszony. - Hogy hívják?
- Miklós.
- Zita vagyok – nyújtotta a kezét a nő a kerítésen át.
Már nem volt rajta a kesztyű. Puha, bársonyos, forró bőre még őrizte a kamillás kézápoló krém illatát. A férfit újra átjárta
a delejes érzés, mint korábban is.
- Megyek, mindenki minket néz - mondta váratlanul. - Olyan ez a vidék, mint egy falu… Viszlát.
- Viszlát.
Miklós megfordult, észrevette, hogy valóban leskelődnek a szomszédok. A fák még nem lombosodtak ki, messzire
el lehetett látni. A táj olyan volt, mint egy nyitott könyv.
- Majd visszajövök megkapálni a ribizkét - fordult hátra az asszony.
Szeme villanásából látszott, nem is annyira a kerítés tövében húzódó ribizke-sövény érdekli.
A nő sokáig a teraszon ült.
Odalátott az új szomszédra, a veteményesre. Ültében a babakocsit tologatta, nézte, mennyit küszködik ez a fiatal férfi a földdel,
s milyen makacs. Nem adja fel. Ha kell, késő estig dolgozik. Gyönyörködött a sugárzó napfényben hajladozó férfi testben.
Erős, magabiztos fiú.
Meglepte ez az érzés, magának sem akarta bevallani. Rég nem látott már férfit.
Miklós félmeztelenre vetkőzött, úgy dolgozott.
Zita később, ha nem akart is lenézni a szomszéd telekre, akkor is maga előtt látta a fiú karcsú, magas alakját, fénylő arcát,
az izzadó homlokot, a fekete, összetapadó üstököt, az erős karokat. Elbűvölték a megfeszülő izmok. A szíve
hevesen lüktetett, forróság járta át, égett a teste.
Ilyenkor gyorsabban, idegesebben rángatta a babakocsit. Észre sem vette. A keze remegett, édes lüktető fájdalom
kúszott fel a melléből a torkába. Fájt ez a visszafojtott vágyakozás, de legyűrte. Csodálattal nézte tovább a férfit, s tekintetével
gyöngéden végigsimogatta a napégette testet. Újra és újra elöntötte a forróság. Ilyenkor szégyenérzet fogta el. Nem, ezt nem szabad!
Nem akarta elismerni magának sem, mennyire kívánja ezt a férfit.
A férfi érezte, hogy egy égő szempár figyeli. Egy elérhetetlen angyal.
3.
Áprilisban édes virágillat szállt egész Kerekhegyen.
Az asszony a szó ízét ízlelgette: házasságtörés. Amikor férjhez ment harminc éves „öreglány” volt. A maga számára is váratlanul,
megmagyarázhatatlanul odaadta magát egy férfinek, akit nem szeretett. Azt sem tudta, mi az, hogy szerelem? Csak annyit tudott,
hogy ebben a korban illik férjhez menni. Gyereket szeretett volna szülni, babusgatni, csucsujgatni.
Nem akarta az anyjával tölteni minden napját. Ketten éldegéltek itt, a világ végén, az apja öt éve meghalt. Az Optikai Eszközök Gyárában,
a híres szocialista nagyvállalatnál dogozott titkárnőként. Jó fizetése volt. A gyár kétszer is elnyerte a „Kiváló vállalat” címet, exportjának
kilencven százaléka a Szovjetunióba ment.
Egy szombati napon a főnöke megkérte, hogy maradjon benn túlórázni este tízig. Sürgős, határidős munkáról van szó, a találmányáról.
Az elvtársak már nagyon várják. Amikor befejezte a gépírást, Száraz János tréfásan megjegyezte, ilyen feleség kellene neki. Józan,
strapabíró, kemény, elszánt nő, aki nem ijed meg a saját árnyékától. És a rendkívüli eseményektől. Mert most az ő életében rendkívüli
időszak következik. Elfogadták a találmányát. Lehet, hogy az egész béketáborban alkalmazni fogják. Ez elég sok utánajárással,
elfoglaltsággal jár majd. Többet nem mondhat róla, katonai titok.
János elgondolkozott, lassan eljár fölötte az idő. Ősszel betölti a negyvenediket. Mi volna, ha megnősülne? Eddig nem volt erre ideje.
Egész életét a kutatásra, a mérnöki munkára, a prizmák, lencsék, optikai eszközök fejlesztésére áldozta. Végre beérett, amiért dolgozott.
Már semmi nem hiányzik az életéből, csak egy hű, megbízható feleség, és a gyerekek.
Kissé bátortalanul, az elutasításra is számítva, megkérte a titkárnője kezét.
- Ülnénk a kertben, hallgatnánk a csalogányok énekét, és néznék a játszadozó gyerekeket - vázolta fel a reménykeltő jövőt.
Zita jót nevetett.
- Mifelénk nincsenek csalogányok...
- Jó, jó – legyintett a főnöke. – Nem szó szerint értettem.
Zita nem gondolt végig semmit, és beleegyezett a házasságba. Tisztelte, szerette a főnökét, tudta, hogy rendes ember. Nem
volt szerelmes, de hátha megjön az is. Egy jó házasságban inkább becsülni kell egymást… Hajtotta a vágy, hogy gyereket szüljön.
Kis idő múlva – két külföldi kiküldetés között -, megtartották az esküvőt. János nem volt hajlandó elmenni a templomba, ahogy
leendő anyósa szerette volna. A központi házasságkötő teremben tartották meg a ceremóniát. Ott sok elvtárs megjelent.
A menyasszony fehér ruhát, tüllfátyolt öltött, de megbotlott, amikor az anyakönyvvezető elé vezető vörös szőnyegen lépdelt.
Zita anyja ebből rögtön tudta, hogy nem lesz jó vége a házasságnak.
4.
Száraz János nemsokára kiutazott a Német Demokratikus Köztársaságba.
A munkája titkos volt. A feleségének elárulta, hová megy, azt ígérte, majd mindent megír. Később talán ki kell mennie a
Szovjetunióba is. Vele is csak ennyit közöltek. Utána, ha sikerülnek a kísérletek, sok pénzt kapnak, többé nem lesz gondjuk
semmire. Zita legyen türelemmel. Hamarosan vissza fog térni, de még nem tudja, mikor. Aláírt egy szerződést, mostantól
mások rendelkeznek az idejével.
Egy ideig semmi hír nem jött felőle. Később is csak rövid, nyúlfarknyi levelek érkeztek.
„Nincs férjem” – gondolta Zita, miközben a virágzó almafákat bámulta a kertben. - „Úgy élek, mintha elváltunk volna.”
Amióta meglátta az új szomszédot, mély vágyat érzett a boldogság iránt. Nem szabad végleg elrontani az életét. Éppen csak
belekóstolt a házasságba, máris vége szakadt. Ha esténként belenézett a tükörbe, fáradt, megtört asszonyt látott. Csak állt, és
tűnődött: „Én voltam az a vidám, piros ajkú, örökké nevető, kávét főző, írógépet püfölő lány?” Keskenyre húzódott a szája, és
zokogásban tört ki. „Mit tegyek, Istenem?”
Nem járt templomba, nehogy híre menjen, és kirakják az állásából. A vállalatnál nagyon ügyeltek a megbízhatóságra. Hadiüzem volt,
csak álcázásul készítettek polgári termékeket, szemüveglencsét, keretet, és számítástechnikai cikkeket.
Esténként imádkozott. Amikor az anyja templomba indult, mindig mondta neki, imádkozzék ő érte is.
5.
Májusban melegebbre fordult az idő.
A lila nőszirom kardformájú, széles levelei előbújtak a földből, legyezőszerűen szétterültek, szépen növekedtek.
A hajtások csúcsain vékony tűhegyek jelentek meg, s néhány nap múlva ezek a haragoszöld lándzsák megduzzadtak,
kezdtek szétnyílni. Lassan kibomlott a virág, kacéran, illetlenül feltárta bensőjét. Mint amikor a női combok széttárulnak,
hívogatón, örömmel, minden szégyenérzés nélkül. Három lila sziromlevél felfelé, három pedig lefelé hajlott, láthatóvá téve a
belső szerkezetet. A húsos, vastag kehelyben sűrű, sárga szőröcskék álltak, a bibeszálak.
Miklós lehajolt, megszagolta. Buja, fojtogató illata volt, csaknem büdös. A korhadt kerítésoszlop mellett dolgozott. Zita
észrevette, odament ő is. A férfi elmesélte hogy a nagymarosi vízlépcső tervein dolgozik a vállalata, s neki nincs hozzá kedve.
Kiíratta magát táppénzre, inkább a kert tervét rajzolta pausz papírra, hol lesz a vízvezeték, az üvegház, az emésztő, hová ültet
diófát. Hamarosan otthagyja a céget, itt vállal munkát a környéken.
- Kertépítő kisiparos leszek – mondta.
Várta, mit szól hozzá Zita. Felvidult az asszony arca, örömmel mondta:
- Akkor sokat leszünk együtt. Én se megyek vissza, ha letelik a gyes.
Elhallgatott, mint aki titkok súlya alatt görnyedezik. Körülnézett, és odasúgta:
- Már megint figyelnek bennünket.
Elszaladt ismét a teraszra.
Másnap délelőtt Miklós a kerítés mellett guggolt. Nézte, hogy virít a lila nőszirom. Jól érzi magát ebben a földben.
Mélázásából a szomszédasszony riasztotta fel. Kis kapával jött felé a kerti úton, mosolyogva.
- Ugye, szép?
- Gyönyörű!
- Vigyázni kell vele, mérges növény. Hánytató van benne. Keleten porrá törik a gumóját, arcpirosítónak használják. Felizgatja a bőrt.
- Csak a bőrt?
Miklós felnézett a nőre. Ujjatlan, citromsárga, nyitott blúzban volt, és fehér, vékony, áttetsző short nadrágban. Napsütötte,
barna hasa, köldöke kilátszott a blúz alól. A nadrág szára kissé felgyűrődött, elállt a formás comboktól, s alulról a szűk
résben előtűnt a combhajlat.
A férfi felegyenesedett, vágyakozva nézte a nő sudár alakját, telt, puha, barna karját, mellének hullámzását. Ő is rövidnadrágot
viselt, félmeztelenül, mezítláb állt. Zitát megbabonázta a férfi izmainak játéka a karján, a mellén, szemének mély tüze, sugárzó tekintete…
Fenn, a ház előtt most is ott állt az árnyékban a kék babakocsi. A mama elment a nagymisére. A szomszédok még nem
jöttek elő, nem kellett félni a leskelődő tekintetektől. Csend ült a tájon.
- Innen nem látom jól a virágomat – mondta a szomszédasszony. – De tudom, hogy szép.
- Ennél már csak maga szebb! – mondta Miklós.
- Ugyan! Mindenkinek ezt mondja?
- Nem. Jöjjön át, nézze meg közelebbről!
- Félek, szájára vesz az utca.
- Bújjon át! Ott a sarokban hiányzik a kerítés!
A kert sötét sarkában, az orgonabokrok között hatalmas lyuk tátongott az elvásott drótkerítésen. Itt még vadul burjánzottak a
növények, árnyékba borították, és elrejtették a nyílást. Nem lehetett idelátni. Az asszony nem látott senkit, gyors mozdulattal átbújt.
Megbotlott egy kőben, s úgy ért át, hogy Miklósnak kellett elkapnia, orra ne bukjon. Egyenesen a férfi karjaiba esett.
Megölelték egymást, s hosszan, mohón csókolóztak.
A nő zihálva kibújt Miklós karjaiból, s mélyen a szemébe nézett.
- Meglátnak! – mondta.
- Menjünk be a házba!
Benn, a szobában összeölelkeztek. Égett a testük. Egy szót sem szóltak. Lerogytak az ágyra. Haraptak, falták egymást, mint akik
még sosem tettek ilyet. Azután elnyúltak, egy ideig kábultan feküdtek az ágyon, csukott szemmel. Miklós rágyújtott, ráérősen cigarettázott.
- Szeretlek – mondta.
- Én is szeretlek. Veled szeretnék élni.
- De jó lenne.
- Úristen! – kiáltott fel Zita. – A gyerek!
Hogy hagyhatta egyedül a babakocsiban? Riadtan futott a kerítéshez, átbújt a lyukon a bokrok között, felkapta a
földről kiskapát, kezében a szerszámmal ment a babakocsihoz. A gyerek még nem ébredt fel. Leült a kerti asztalhoz,
hogy átgondolja, mi is történt? Nem értette. Hogy tehetett ilyet? Most mi lesz? Nem sokáig tépelődött, nyöszörögni
kezdett a kisfia. Megteáztatta, ölébe vette, s úgy érezte, ezután boldog lesz.
Már nem jöhet közbe semmi!
6.
Késő délután nagy, fekete Volgával hazaérkezett Száraz János.
A vállalata kocsit küldött érte a reptérre, előbb bement a céghez, kiosztotta az ajándékokat, beszámolt a
vezérigazgatónak és a párttitkárnak a kiküldetés eredményeiről, megittak egy üveg konyakot, aztán hazahajtatott.
A sofőr felnyitotta a csomagtartót, és behordta a házba a finom NDK-s műbőr bőröndöket. János kezet
rázott a gépkocsivezetővel, kedélyesen elbúcsúzott tőle.
Jó volt hazajönni négy hónap után.
Pajtás, a hároméves házőrző német juhász először megugatta, de miután megszaglászta, örömteli
farkcsóválással és sündörgéssel fejezte ki tiszteletét iránta. A futórózsa felkúszott a kovácsoltvas kapu fölé,
alig tudott bejutni a házba a fal mellett húzódó, keskeny betonjárdán. Látszott, hogy elmaradt
a metszés a tavasz elején.
Az anyósa éppen csak köszöntötte, s bement a konyhába teát főzni. A felesége hosszan, csodálkozva nézett rá,
mint egy idegenre. Leültek a teraszon a kerti asztalhoz. A babakocsiban békésen aludt csöppség. János úgy gondolta,
azonnal ki kell vennie, felemelni a fénybe, megcsókolni, s közölni vele:
- Megjött a papa!
A kisfiú fájdalmasan felsírt.
- Nem ismersz meg? - mondta dühösen. - Én vagyok az apád!
Vissza akarta tenni a kocsiba, de a felesége gyorsan elvette tőle. Ringatta a mellén, amíg megnyugodott.
- Hogy ismerhetne? – mondta.
Bementek a nappali szobába. A férfi boldogan bontogatta a csomagokat. Műszálas nadrágok, pulóverek, kardigánok,
kerültek elő, az élenjáró NDK-ipar termékei. És egy igazi skót whisky. Nem hamisítvány. S egy jugoszláv rumpuncs.
Itthon nem lehet kapni ilyesmit.
- Hozz poharakat! - mondta vidáman. - Igyunk az érkezésre! Nem is gondoltam, hogy most hazaengednek…
Zita kis likőrös poharakat hozott, kedvetlenül az asztalra tette. Koccintott a férjével.
Úgy nézett rá, mintha most látná először. Miért jött ide? Éppen ma?
- Az egész Varsói Szerződés ránk figyel - emelte poharát a férj. - Fantasztikus dolgot művelünk.
A felesége nem szólt semmit. Szomorúan nézett a férjére. „Ez a férjem?” – tűnődött. – „Ehhez az emberhez mentem
férjhez?” Más az illata, a beszéde, más minden. Mintha kicserélték volna. Meghízott, kis pocakot eresztett, az álla alatt
kis hurka nőtt, sötét haja tele lett ősz szállal, keskeny szája még vékonyabb lett, gyakran leveszi a szemüvegét, törölgeti, mint aki
sok időt töltött sötétségben, és nem jól lát. És sokat iszik. Azelőtt ritkán nyúlt a pohárhoz.
Némán ült a mély fotelban, két kezét összekulcsolta, és várta, mi következik. A férje megfogta a whiskys üveg nyakát,
és mohón kortyolt belőle.
- Nem ilyen voltál.
- Te sem! Nem örülsz, hogy hazajöttem?
- Jó, hogy itthon vagy. Beszéljünk őszintén! Én vagyok a feleséged, nem a Varsói Szerződés. Úgy beszélsz róla, mintha
szerelmes lennél belé.
- Jaj, kis szívem, te ezt nem érted!
- Persze! Én buta vagyok. Semmit se értek.
- Nem, dehogyis!
A fiúcska felriadt a kiságyban, kicsit sírdogált, azután hasra fordult. Elcsendesedett. A nagymama visszament a
cumis üveggel a konyhába.
- Nem érdekelnek a magasztos eszméid.
- Ne nyugtalankodj, kis szívem. Minden másképp lesz. Ki kell bírni ezt a kis időt…
- Te biztosan kibírod, de én nem!
- Miről beszélsz? – kérdezte János.
- Ez így nem mehet tovább!
A férj megrökönyödött.
- Szívesen elmondanék neked mindent, de nem szabad. Hadititok. Feleskettek bennünket…
- Tudom én, hol van a te hadititkod. A gatyádban. Van egy új titkárnőd odakint.
- Dehogy is. Elárulok neked valamit – mondta. – Ha elmondod valakinek, engem agyonlőnek. Csak azért beszélek róla, mert
szeretlek. Azt akarom, hogy együtt maradjunk…
- Nem igaz.
A férfi hallgatott. Majd lassan kibökte:
- A szovjetek felkértek, menjek ki hozzájuk, a sztyeppén kell élesben kipróbálni az új műszert. Végre láthatnám az új optikai rendszert a
terepen. Miért fáj ez neked? Ez a szakmám csúcsa. Nem érted?
- Nem.
A férfi keserű mosollyal körülnézett, töltött a poharába, s felhajtotta a whiskyt. Most értette meg, mi történt vele. Fojtogató
érzés töltötte el. Jobb lenne, ha másnap szó nélkül visszautazna.
- Új prizmarendszerrel kísérletezünk a legújabb szovjet harckocsikhoz. Éjjel-nappal, minden irányban tisztán, tökéletesen láthatja a
terepet a legénység. Érted már? Mert én rájöttem valamire. A találmányom aranyat ér! Rengeteg pénzt áldoznak rá az
oroszok. Ez az én édes gyerekem.
- A te gyereked ott fekszik a kiságyban…
- Nem úgy értem…
- Nem érdekelnek az ügyeid - mondta a nő. - Gyerektartást se kérek. Csak azt, hogy hagyj békén.
- Ne butáskodj!
- De igen. Ilyen buta vagyok.
Zita beszívta a férfi alkoholtól gőzölgő leheletét, érezte, hogy valami nagy titok lappang még benne, de
gyáva ahhoz, hogy elmondja. Undorodott tőle. Bevitte a gyereket a fürdőszobába, megfürdette, kicsit sétált vele a
sötét gyerekszobában, berakta a kiságyba, és elaltatta. János egyedül iszogatott még egy ideig.
Az anyósa feltálalta neki a vacsorát, de nem evett.
Zita egyedül feküdt le, befordult a fal felé, aludni nem tudott. Kisvártatva bejött János, és mellébújt.
Meg akarta simogatni a karját.
- Ne érj hozzám! Utállak! – mondta Zita.
Rögtön utána meg is bánta. Ezt mégsem kellett volna. Nem rossz ember a férje, csak pipogya.
Nem tehet róla. Egyedül a találmánya érdekli. Így aludtak el a széles hitvesi ágyon, hátat fordítva egymásnak.
7.
Éjszaka telihold volt.
Kerekhegy szinte nappali világosságban ragyogott. Bódító orgonaillat szállt a meleg, bársonyos levegőben. János először
arról álmodott, hogy a teraszon reggeliznek, az anyósa hozza a friss zsemlét, kiflit, a tejeskávét, s a szalonnás tojásrántottát,
amilyen nincs sehol a világon, csak Magyarországon. „Mama – mondta álmában. – Ilyet senki más nem tud sütni! Ilyen
nincs a németeknél! Mama, drága mama!” Az anyósát szerette, mint a saját anyját. Ezután a bal oldalára fordult, s elmúlt
a varázs. Felbüfögte az italt, rossz érzés fogta el. Új álom kezdődött nála. Úgy érezte, szarvai nőnek. Felriadt,
hanyatt fordult, félálmában tapogatta a fejét. Zúgott a halántéka. Mintha valóban kidudorodna fölötte valami csont.
Nem, ez nem lehetséges.
Kiszállt az ágyból, elbotorkált a fürdőszobába. Szarvakat nem látott. Árkos, ráncos, kétségbeesett volt az arca. Ráeszmélt,
hogy a feleségének van valakije. Egyébként nem beszélt volna így vele! Az asszonyok kiszámíthatatlanok. Kiment az
előszobába, a fogason függő zakójának belső zsebéből előhúzta apró önvédelmi revolverét, amellyel előrelátóan ellátták az elvtársak.
Eldöntötte, nem fog visszamenni az NDK-ba, és nem utazik ki a Szovjetunióba. Nem akarja látni, hogyan próbálják ki az új harckocsi-elhárító
fegyvert. Egy perc alatt érdektelenné, mellékessé vált minden, amit eddig elért a kutatásban. Az optika, a prizmák. Milyen szépen behálózták.
S ő engedett a csábításnak. Minden bajnak a találmány az oka.
Tönkretették a házasságát. Úgy érezte, mindenki kihasználta, az oroszok, a németek, a nagy laboratóriumok, tudományos műhelyek.
Az senkit nem érdekelt, mit gondol, mit érez, kit szeret? Csak az eredmények voltak fontosak, ő sosem. Mit tud kisajtolni magából?
Sikerül-e a kísérlet? Mindenki átverte. Csak a felesége nem csapta be soha. Vagy mégis?
Pizsamában állt a garázs mellett.
Kinyitotta az ajtót, benézett a piros Moszkvicsra. Alig használta még. Amikor megkapta a kocsikiutalást, utaznia kellett az NDK-ba.
Milyen jó lenne vele itt autózni, Budapesten. De őt már sosem fogják békén hagyni. Túl sokat ér az agya.
Magával viszi a titkát. Oldják meg ők azt a „kis fizikai problémát”, ami még hátra van. Olyan nagyra tartják magukat. Kíváncsi volt,
hallja-e a dörrenést, amikor meghúzza a ravaszt? Mi történik utána? Kár, hogy nem tudja leírni. Nem tudja már átadni senkinek.
Pedig jelentős tudományos felfedezés lenne.
A kutyák eszelősen vonítottak.
1.
Késő este volt. A Keleti pályaudvar érkezési oldalán egyetlen taxi állt, hátul, a sötétben, távol a droszttól. Egy perce gördült be. A sofőr elővette a kesztyűtartóból a zsíros kenyeret. Gondolta, megvacsorázik, addig is pihen. Erős napja volt, egész délután hajtott. Enni sem volt ideje. Ha esik egy kis eső, egymást ölik az utasok a taxiért. Kibontotta a szalvétából a két kenyérszeletet, beleharapott, rágni kezdte. Elegáns, jólöltözött fiatalember sétált a Zsiguli felé. A sofőr rögtön látta rajta, hogy külföldi. Finom, sötétszürke ballonkabátot viselt. Ilyet nem lehet kapni Magyarországon. A férfi lassú járása, eleganciája is arról árulkodott, hogy idegen. - Szabad? – szólt be a nyitott ablakon. - Hová? - Tudja, hol van a László kórház? - Tudom! Azért vagyok taxis. - Nagyszerű! El tetszene vinni? - Hát... Ha megfizeti. A taxis visszarakta az elemózsiát a kesztyűtartóba. Még sosem kérték ilyen szépen a fuvart. Az utas berakta bőröndjét a hátsó ülésre, s beült a sofőr mellé. Bocsánatot kért, hogy vizes az esőtől. A sofőrt ez idegesítette. Nem volt hozzászokva a bocsánatkéréshez. „Nem kell a duma, apukám - gondolta -, csak a jatt.” Kivágott a Kerepesi útra, körbefutott a Baross téren, s ráhajtott a Mező Imre útra. Közben azon tűnődött, ki lehet ez a fura figura? Gyorsan robogott a nedvesen csillogó, szürke kockaköveken a Nagyvárad tér felé. - Lassabban! Kérhetném, hogy lassabban! – mondta az idegen. - Fél? - Nem félek! – emelte fel hangját a férfi. – Én végigharcoltam ötvenhatot, és nem féltem! - Komolyan? – kiáltott fel a sofőr. Már bánta, hogy belekezdett ebbe a fuvarba. A külföldiekkel mindig van valami baj. - Húsz év után most először vagyok itthon. Eddig nem kaptam vízumot, tetszik tudni. - És miért ment ki? - Mert felakasztottak volna – mondta az utas. – Maga ezt nem érti… A sofőr nem szólt semmit. Csodálkozott, hogy az utasa ilyen nyíltan beszél ötvenhatról. Ki ez az ember? Mit akar? Gyanús lett neki a dolog. Kém? Vagy provokátor? Mit akar tőle? A hangja ismerős volt. Az utas kibámult az esőáztatta ablakon. (Baloldalt magas téglakerítés futott, jobbra a villamos sínek, s a szabad térségen állt a taxisok benzinkútja.) Lágyan, nagy cseppekben hullott az eső, s az út mélyedéseiben fénylő tócsák álltak. Az ablaktörlő egykedvűen zümmögött. A sofőr tudta, hogy csúszós az út, a gumik rosszak, kopottak, s veszélyes a gyorshajtás, de nem törődött vele. Csak ilyen esős időben lehet igazán pénzt keresni. - Ez a Kerepesi temető? – kérdezte az utas. - Igen. - Itt vannak eltemetve a fiúk. Álljunk meg! 2. A sofőr lassított, megállt a Munkásmozgalmi Mauzóleum vasrácsos bejárata előtt, a Mező Imre út szélén. Mindent a kedves utasokért. „Ebből már nem lesz jó fuvar” - gondolta. Letekerte maga felől a párás, esőcseppes ablakot. Sosem járt még ebben a temetőben. Csak annyit tudott róla, hogy néha nagy, fekete, állami Mercedesek jártak néha errefelé, s lezárják az utat. A vasrácsos kaputól rézsút vitt be egy út, amelynek végén emlékmű állt, megfeketedett, bronz emberalakokkal. A tévé-híradóban szokták mutogatni őket, amikor eltemettek egy-egy kommunista pártvezért. - Itt nyugszanak a srácok – mondta a férfi. - Igen? - Ja, ja. A taxis kérdezni akart valamit, de torkára forrott a szó. Hogy is volt ez? Jobb, ha nem beszélünk róla. Még kérdezni sem mer. Valami kavarog benne mélyen, fáj, sajog a lelke, és… Felhúzta az ablakot, lassan elindult. Nem tudta, hogy itt, a gazzal, bokrokkal benőtt 21-es parcellába temették el forradalmárokat. Később sokat kihantoltak, máshová vitték a csontjaikat, hogy legyen hely a „munkásmozgalom hőseinek”. - Ezek a srácok velem harcoltak – mondta az utas. Én megúsztam. - Nem lehetett könnyű… - Amikor bejöttek a ruszkik, láttam, hogy értelmetlen a harc. November tizedikén disszidáltam… Huszonegy éves voltam akkor. Ez egy kész regény. Nem akarom untatni… - Jó, csak meséljen. - Ó, kedves uram, lehet, el sem hiszi, amit mondok. Itt éltünk négyen egy bérház harmadik emeletén. Szerszámkészítő voltam, egyszerű gyári munkás. Ott voltam a Rádió ostrománál, október 30-án jelentkeztem fegyveres nemzetőrnek a kerületi rendőrkapitányságon, s a rendfenntartó csoportban kaptam beosztást. Az ávósok őrizetbe vétele és a kapitányságra való bekísérésük volt a feladatunk… Visszajöttek az oroszok, de én november 4. után is harcoltam, a kijárási tilalom ellenére. Muszáj volt disszidálni. Itt még évekig kerestek az anyámnál, a nővéremnél, a barátaimnál, azt hitték, bujkálok. Nem úsztam volna meg a kötelet. De most meg kell látogatni a fiamat. Nagyon beteg. A taxis megnyomta a gázpedált. Nem akart többet tudni. Ismerős volt neki ez a pasas. Nem tudott rájönni, honnan. Nem szerette a zűrös ügyeket. 4. - Ez a józsefvárosi pályaudvar? Ugye, az? - Igen. - Már elfelejtettem az utcák nevét. Pedig itt nőttem fel. Ezt a környéket nem lehet elfelejteni. Álmaimban itt járok, focizunk a grundon, s jönnek az orosz tankok, hogy adjuk oda a labdát, vagy szétlövik a házat! Ilyen butaságokat álmodom még most is. Felriadok, megtapogatom a falat, kinézek az utcára, de jó, hogy nem vagyok otthon… Nem érdekes? Gyötör a honvágy, és félek hazajönni. A férfi elhallgatott. A sofőr felé fordult. - Nem untatom? Ne haragudjon! Nagyon felkavart, hogy hazajöttem. Húsz év! Istenem! Olyan ismerős minden, mégis idegen. Furcsa érzés. Milyen most az élet? - Jó – mondta a sofőr. - Tényleg? - Aki befogja a száját, sokra viheti. Be kell lépni a pártba, és kész. - Maga belépett? - Én? – kérdezett vissza zavartan a sofőr. - Vannak ott már elegen. - Rendes ember. - Ugyan már. Én csak megyek, ahová az utas kéri. Zsebre teszem a jattot. Ennyi az egész. Mindjárt ott leszünk. Tetszik még nézelődni, vagy bekanyarodjunk a Lászlóba? - Menjünk a kórházba! Az utas elhallgatott. Ballonkabátja belső zsebéből előhúzott egy lapos whiskys üveget, és meghúzta. - Kértem a Vöröskeresztet, segítsenek a családegyesítésben. Azt írták, nem tehetnek semmit. A taxis bólogatott. Megálltak a László kórház előtt. - Nincs erőm bemenni – mondta a férfi. – Pedig azért jöttem haza, hogy legalább egyszer lássam az életben. - Reggel kellene jönni – mondta a taxis. – Ilyenkor csak az ügyeletes orvos van bent. - Nem bírom ki addig – húzott még egyet az üvegből a férfi. – Hátha beengednek hozzá. Kiszállt a kocsiból, határozott, egyenes léptekkel ment a portásfülke felé. A sofőr sajnálta az utast, ugyanakkor irigyelte is. Kinn él Bécsben, szabad ember. Ő is kimehetett volna ötvenhatban. Tervezte is. De megsebesült, kórházban feküdt, hamis papírokkal. Lehet, hogy az utasa is ott volt? Együtt harcoltak? Olyan ismerős! A férfi hamar visszajött. - Kidobott – mondta. – Azt mondja, a fiam már nincs ott a belgyógyászaton. Meghalt. Reggel megnézhetem a proszektúrán. Akkor jön a boncoló orvos. Maga elhiszi? Vagy ez is csak egy kommunista trükk? - Ez igaz lehet – csitította a sofőr. - Én nem hiszem, hogy meghalt! - A kapusok nem szoktak hazudni… - Nem, az lehetetlen! Menjünk! - Hová? - Nem tudom! – tört fel a férfiből a zokogás. – Én ki akartam vinni, hogy szabad legyen! Mindent elkövettem! Nem igaz, hogy meghalt! A sofőr hagyta, hadd sírja ki magát. A férfi lassan letörölte könnyeit, s mint egy gyerek, a taxishoz fordult: - Segítsen! Látni akarom a fiamat! Intézze el valahogy! Maga ismeri (itt a viszonyokat) a kommunistákat. Kinek fizessek? Mennyit fizessek? Belső zsebéből elővett egy barna bőrtárcát, kihúzott belőle egy ötszáz schillingest, s átadta a taxisnak. Sosem látott még ilyet. Lila árnyalatú, szép bankjegy volt, egyik oldalán egy bajuszos férfi, a másikon egy épület volt. „Sokat érhet” – gondolta a sofőr. - Nyugodjon meg! – mondta. – Minden rendbe jön. Az utas nyugodtabb lett. Ültek a sárga Zsiguliban, halkan duruzsolt a motor. Csendesen kopogtak az esőcseppek a kocsi tetején. Az ablakokon nem lehetett kilátni, a sötétség összezárta őket. Az éjszaka egyre sűrűbb, hidegebb lett, nem akart virradni. (Messze még a reggel.) „Holnap huszonharmadika lesz – gondolta a sofőr. – Fekete betűs hétköznap. Mit sír ez itt?” Az utas lassan kifogyott a könnyből. - Ott szeretnék térdepelni mellette egész éjjel, és imádkozni. Megcsókolni a homlokát. Megsimogatni az arcát. - Reggel megláthatja… - Reggel jelentkeznem kell a rendőrségen. Osztrák állampolgár vagyok, nehéz nap vár rám, ügyintézés. Érti? - Értem, értem. Nagyon ketyeg ám a taxióra. Hová vigyem? - A Bakáts téri templomba! Misét mondatok érte! - Most? A férfi nem válaszolt. 5. A taxis bekapcsolta a rádiót. Kezdte unni az utasát. Vad vágtatással igyekezett levezetni idegességét. A Bakáts tér sötét volt. A taxis a templommal szemben állt meg, felkapcsolta a kocsi reflektorát, megvilágította a permetező esőn át a szürke, gótikus bejáratot. Az ódon templom különös fényben ragyogott. A férfi megilletődve nézte. - Itt voltunk ötvenhatban – mondta. Kiszállt, a házakat, a fákat bámulta. Megrázta a fejét, mintha azt mondaná, nem ilyen volt a tér. Hol vannak a kilőtt szovjet tankok, hová lettek a pesti srácok mésszel leöntött holttestei? A hevenyészett sírok? Hová lett 1956? Nézett körbe-körbe, mint egy térképész, aki be akarja tájolni magát, aztán elindult. Megkerülte a templomot, a szülészeti klinika bejáratánál megállt. A taxis lépésben követte a kocsival körbe a téren. A férfi újra beült a Zsiguliba. Bőrig ázott. - Maga tudja, mi történt itt? – kérdezte. - Nem – mondta a taxis. - Ebbe a kórházba hoztuk a sebesülteket, mert a klinikák már nem tudták fogadni őket. Itt is borzalmas zsúfoltság volt. Az orvosok éjjel-nappal operáltak. Az én lábamból is kiszedtek egy repeszdarabot. Nézze! A férfi felhúzta a nadrágszárát, mutatta a hosszú fehér heget. A taxis odapillantott, s gyorsan elindult, kifordult a Ferenc körútra, mintha menekülne. Furcsa érzés vett erőt rajta. Mondta volna: - Itt feküdtem én is, te bolond! Nem ismersz meg? Te hoztál be a kórházba! Remélte, hogy a férfi nem ismeri fel. - Hová menjünk? – kérdezte. - A Várba. A Lenin körúton csend volt éjjel, dermedt, halálos csend. Sehol egy ember. A téren a taxis rákanyarodott a Népköztársaság útjára. - Ez az Oktogon? – kérdezte az utas. - Az volt. Most „November hetedike” tér. A taxi vágtatott a Lánchíd felé. A férfi nagyot húzott a whiskyből és újra előhúzta belső zsebéből a bankjegyköteget. Ötszáz schillinget adott megint a sofőrnek. - Elég lesz? - Igen. - Tudja, hogy szereztem a pénzt? Kifutó fiúként kezdtem a Mariahilfenstrasse-én. Semmihez nem értettem, nem tudtam a nyelvet, de minden munkát elvégeztem, amit rám bíztak. Minden voltam már, csak akasztott ember nem. - Még lehet. - Gondolja? - Itt minden lehetséges… - Remélem, megvédenek a bécsi barátaim. Engem rögtön befogadtak a régi disszidensek. Tudja, kik segítettek a legtöbbet? A bécsi kereskedők. Van egy pár üzletük, rögtön adtak munkát, szállást. Nagyon megszerettek engem. Járt már Bécsben? - Nem. - Ugyanolyan, mint Pest, csak egy kicsit nagyobb. Amikor én Ausztriába érkeztem, megfogadtam, soha többé nem jövök Magyarországra. De már egy hét után honvágyam volt. Sírtam, mikor jöhetek vissza? Ebbe a szép országba. A hazámba. Nem gondoltam, hogy így térek vissza. Mint egy idegen. - Örüljön, hogy beengedték. - Ezt is a barátaimnak köszönhetem. Befolyásos emberek. Mindent elkövettek az érdekemben. Igazán jó kapcsolataik vannak. Elintézték, hogy láthassam a fiamat. - Nézze! – mondta a taxis, mint egy idegenvezető. – Most a Lánchíd előtt állunk, jobbról a Belügyminisztérium palotája látszik, szemben az Akadémia, balra a budai Vár. Tényleg fel akar menni? - Igen. Átmentek a Lánchídon, felhajtottak a Várba a kacskaringós Hunyadi Mátyás úton, s megálltak az egykori Honvédelmi Minisztérium romos épülete mellett. Kiszálltak a kocsiból, odamentek a széles kő mellvédhez, ahonnan a turisták fényképezni szokták a várost. Az eső elállt. Kisütött a hold, ezüstszínbe vonta a foszló fellegeket. Az utas és a taxis lenézett a Várból az alvó, sötét Pestre. 6. - Milyen szép – mondta az utas. – Csodálatos. Abban a pillanatban megállt mellettük egy kék-fehér rendőrautó. Egyenruhás, szürke bőrkabátos férfiak ugrottak elő a Volgából. - Kérem a személyi igazolványokat! – mondta a főtörzsőrmester. A bécsi utas benyúlt a zakója belső zsebébe, s átadta az útlevelét. Egy civil ruhás rendőr lapozgatta, majd azt mondta: - Velünk kell jönnie! - Itt valami félreértés van. Meghalt a kisfiam, a temetésére jöttem. A taxis látta, hogy vége a fuvarnak. A főtörzsőrmester megkérdezte tőle: - Ki van fizetve? - Ki. - Hol van a csomagja? A taxis odaadta a hátsó ülésről a kis bőröndöt. - Na, tűnjön el! Magának ehhez semmi köze! A férfit betuszkolták a rendőrautóba. A taxis lassan távolodott, de még látta, hogy a férfi lába kalimpál a nyitott kocsiajtóban. - Maguk nem tudják… - kiabálta. - Mindent tudunk – mondta a rendőrtiszt. |
1.
Forró augusztusi délután volt. Turai a presszó teraszán ült egy vörösre mázolt bádog asztalnál, sört ivott, s a meleg szendvicsre várt. Nem volt kedve hazamenni. A lakás befülledt, mennyivel kellemesebb itt üldögélni a platánok árnyékában. Néha hűs fuvallat jött a Duna felől. Töltött a poharába, mohón itta a sört. Eszébe jutott a délelőtti értekezlet a kiadónál. Az igazgató hosszasan ecsetelte a „kialakult helyzetet”. Azt mondta, a nemzetgazdaság sorsdöntő napjait éli, a politikai feszültségek fokozódnak, a szerkesztő elvtársakra egyre nagyobb nyomás fog nehezedni. Készüljenek fel minden rosszra, a papírhiányra is. A mostani, 1988-as év vízválasztó lesz. Ilyen beszédet még sosem nem hallott Turai. Attól tartott, elbocsátások lesznek. Lehet, hogy őt is elküldik. Kádárt tavasszal már leváltották, egy bizottság Nagy Imre csontjait kereste a temetőben, bevezették a „világútlevelet”, utazhat bárki, amerre akar… Forrongott az ország. Klárika, a lektorátusuk titkárnője az értekezlet után hisztériás rohamot kapott, s a folyosón ordítozott: - Forradalom lesz! Itt volt reggel egy szerző Szegedről, azt mondta, nagyon el van keseredve a nép. Ha így megy tovább, ásóra-kaszára kapnak. - Nem eszik olyan forrón a kását – nyugtatta Turai. - Csak addig bírják ki, amíg elmegyek nyugdíjba! 2. A férfi elmosolyodott, amikor erre gondolt, s újra töltött. Nem tudott betelni a sörrel. - Elkészült a finom melegszendvics! – hozta az uzsonnát a vörös hajú, csinos, kis felszolgálólány, s letette az asztalra. Turai beleharapott, és visszaköpte a tányérra. Túl forró volt, megégette a száját. A presszó teraszát alacsony léckerítés választotta el a széles járdától. A terasz mellett megállt egy zömök, kövérkés, holdvilág-arcú férfi, és hangosan köszönt. - Szervusz, Miklóskám! Turai csak nézte a fakó bőrű férfit, mélyen ülő barna szemét, kopasz fejét, amelyen csak néhány sötét, árva hajszál emlékeztetett a letűnt időkre. - Nem ismersz meg? Én vagyok a Bárczi Feri. Ezer éve nem láttalak. Bemegyek, ha nem zavarlak. A férfi kezében hálószatyorral, benne óriási görögdinnyével besétált, leült az asztalhoz. Jó hűvös volt, a teraszt fellocsolták, tócsák álltak az asztal alatt. Turai tűnődve, hunyorogva nézte a férfit. Világoskék, vállpántos, dupla zsebes, legombolt nyakú nyári inget viselt, olyan volt, mint valami egyenruha. A pocakján vastag derékszíj feszült. Mindig ilyen katonás volt. Zord, szigorú ember, aki betartja a szabályokat. Régebben rendészként szolgált a sajtószékházban. Húsz éve találkoztak először. Eleinte nem kedvelték egymást, de később összebarátkoztak. Bárczi Feri is lazább lett, akárcsak a rendszer, engedett feszességéből. Esténként, amikor elcsendesedett a ház, s már csak az ügyeletes szerkesztők és a nyomdászok dolgoztak, Turai néha meghívta a földszinti klubba egy nagyfröccsre, és beszélgettek. 3. Bárczi Feri most is fröccsöt akart kérni, de nem volt kimért bor, s egy egész palack sok lett volna. Mérgesen rendelt egy sört, azt iszogatta. - Nekem olyan jó borom van otthon, olyat még nem ittál – mondta. – Azt kóstold meg, édes egy komám! - Jó nekem a sör is – szabadkozott Turai. - Régen bort ittál. Emlékszem én mindenre. A sör elbutítja az agyat, ne igyad! Ne edd ezt a rossz szendvicset se! Tele van tartósító szerrel, árt az egészségnek. Van nekem otthon jó, hazai kolbászom, sonkám, érett szalonnám. Azt kóstold meg! Arra megihatsz egy liter bort, semmi bajod nem lesz. - Jó ez - legyintett Turai, mint akinek már minden mindegy. - Gyere velem, egykomám, ha jót akarsz enni. Turai keze megállt a levegőben a szendviccsel. Még mindig forró volt, lerakta a tálcára. Jól meghúzta a sörös poharat. Tetszett neki az ajánlat, de nem mutatta. Ennyire azért nem voltak jóban. Miért hívja ez ember a lakására? Azt beszélték róla, hogy ávós volt. Most meg milyen barátságos. Meg kell tőle szabadulni. Kért még egy hideg sört, azt nyakalta. - Várnak otthon a gyerekek - mondta. – Azt ígértem, viszek nekik dinnyét. - Én is azt cipelem, látod? Itt lakom a közelben. Gyere, mutatok neked olyan könyveket, amilyet még nem láttál. Be voltak tiltva… - Tényleg? - Tele van velük egy szekrény alja. Nem is tudom, minek őrizgetem… - Ez érdekelne. Turai vékony, nyúlánk, szemüveges férfi volt, a háta kissé meggörbedt, jobb válla alacsonyabban állt, mint a bal. Látszott rajta, hogy örökké az íróasztalnál, vagy a kocsmákban ül, s nem jár a strandra. Fekete haját oldalt fésülte, magas homlokát mély ráncok barázdálták. Félt a jövőtől. Arra gondolt, a régi betiltott könyveket kellene újra kiadni, arra volna kereslet. Megmaradna az állása. Fizettek és, elindultak. Betértek a Gogol utca közelében, egy régi, körfolyosós bérházba. Az udvaron a kiszikkadt virágágyásban tátikák és sarkantyúvirágok kornyadoztak. A lakás az első emeleten volt, egyetlen szűk, kis helyiség. Az ajtóval szemben töredezett zománcú, régi konyhaszekrény állt, tőle jobbra ócska rekamié, balra a százéves fali csap és egy ütött-kopott gáztűzhely. - A tanácstól kaptam ezt a lakást. Ennyim van negyvenévi szolgálat után. Kicsi, de nekem megfelel – mondta Bárczi Feri. A hűtőből elővette a zsírpapírba csomagolt szalonnát, kolbászt, sonkát és a bort. – Ögyél, Miklóskám! A házi disznótoros ínycsiklandozóan illatozott. Friss fehér kenyérrel ették. Turaiban felfakadtak az emlékek, amikor az apja disznót vágott, s ő kisgyerek volt. Azóta csak áhítozott az ilyen finomságokra. Feri a titkot magyarázta: - Mifelénk csak sót, borsot, fokhagymát és köményt tesznek a kolbászba. Piros paprikából csak egy csipetnyit. Az csak megüli a gyomrot. Nem kell agyonfűszerezni, mert akkor a hús nem tudja kiadni az ízét! Mócsing nem lehet benne. Kétszer átdarálják, azért olyan jó, omlós. - Nagyon finom. - Van otthon egy cimborám a faluban – folytatta Feri -, ma is gazdálkodik, állatokat tart. Minden hónapban feljön egyszer Pestre. Ő hozza nekem a disznótorost, kenyeret, jó tolnai bort. Hoz bármit, amit kérek, karajt, oldalast, csülköt. Berakom a fagyasztóba, ebből főzök mindent, leveseket, töltött káposztát, pörköltet. A piacra csak zöldségért járok. Így éldegélek én Pesten, mint agglegény. Mit szólsz hozzá? Turai bólogatott, hogy érti. Megtörölte zsíros bicskáját a kenyérhéjon, ahogy gyerekkorában látta a falusi öregektől, összecsukta, zsebre tette. - Nem tudod te, milyen az agglegények sorsa – mondta Bárczi Feri. - Neked van családod. Én meg a szolgálatnak szenteltem az életemet. Huszonnégy-negyvennyolc óra, éjjel-nappal készenlét. Nem volt szabad az ember. - Nem nősültél meg? - Nem. Láttam, hogy élnek a bajtársaim. A feleségeik otthon unatkoztak, szórakoztak. Két barátom is főbe lőtte magát. Mindig éjszaka történt a baj, mert eszükbe jutott, kivel hentereg most otthon az asszony? Na, mondtam, nem való nekem a házasság. Vagy a szolgálat, vagy a család. - Igazad van. Jól esett csendesen iszogatni, és berúgni ezen a bársonyos, forró estén. Bárczi Feri homlokán és tar fején verejtékcseppek gyöngyöztek, az arca sápadt volt, a szíve hevesen vert, fulladozott a nagy melegben. - Nem vagy jól? - Csak a szívem vacakol – mondta Feri. – Mindjárt elmúlik. 4. Turaiban feltámadt a lelkiismeret. - Haza kellene menni – dünnyögte, és kiitta a poharát. – Holnap dolgoznom kell. Kilenc körül járt. - Miklóskám! - ugrott fel a virágmintás viaszos vászonnal borított asztaltól Feri. – Nem mehetsz még el! Ezt a kis borocskát meg kell inni! Töltött a poharakba. Savanykás, kesernyés, hordószagú fehérbor volt. Disznótorra való. - Valamit kérdezni szeretnék – mondta Feri. - Te tanult ember vagy. - Ugyan már. - Szerkesztő vagy, sokfélét olvastál. Mi a véleményed a szellemekről? - Miről? - A szellemekről. Lidércekről. Múlt éjjel megint itt járt az anyám. - Az anyád? - Ő volt az, megismertem. Éjjel két óra lehetett, ott állt a nyitott ajtóban. Fehér lepelben volt, fénylett, szikrázott, mint egy karácsonyfa. Mintha kis égők lennének rajta. Megdörzsöltem a szemem, néztem rá, mit keres itt? Mondom, az anyád úristenit, takarodj innen! - Ezt mondtad az anyádnak? - Ezt! Ha még egyszer idejön, agyonlövöm. - Az anyádat? - Igen. - Már nem él. Hogy tudnád agyonlőni? - A kísértet is él. Nem tudtad? Miért jár ide? Turai hallgatott. - Mondd meg, Miklóskám, rossz ember voltam én? Kit bántottam én? Soha senkihez egy ujjal nem nyúltam. - Azt beszélték, hogy ávós voltál… - Ávós? – legyintett mosolyogva Bárczi Feri. – Tudod, milyen ávós voltam én? Zöldávós. Határvadász. A „láncos kutyára” emlékszel még? - Persze. Titót hívták így, a jugoszláv elnököt: az „imperialisták láncos kutyája”. - Így van. A Rákosi-rendszerben ő volt a legnagyobb ellenség. A déli határon erődöket építettek, a határőröket egyik napról a másikra áttették az államvédelmi hatósághoz. Így lettem én ávós. Nem tudom, érted-e? Sorkatonának vonultam be, zöld parolival, ott is szolgáltam három évig, csak a nevünk változott. Mi ebben a bűn? - Semmi. És utána mi voltál? - A faluba már nem mehettem vissza, elvették a földünket, jött a téesz-szervezés. Munka nem volt akkoriban, mihez kezdtem volna? Bent maradtam továbbszolgálónak, aztán meg ipari őr lettem. Mindenféle objektumot őriztem, soha senkit nem bántottam. - Elhiszem. - Rossz ember vagyok én? Mondd meg őszintén! - Jó ember vagy, Feri! Nyugodj meg! - Rontás van rajtam, és nem tudom, miért? Éjjel mindig jön egy lidérc. Arra ébredek, hogy az ágyam mellett áll valaki, vagy az ágy alatt motoz. Néha fekete kandúr képében jelenik meg. Olyasforma, mint a földszint 7-ben a macska. Ide telepszik a mellemre. Amikor felébredek, gyorsan eliszkol… Kísértet, tudom én! - Ne viccelj! - Nem viccelek, egy komám! Hiába jártál egyetemre, ha ezeket a dolgokat nem ismered. Mit tudsz te a lidércekről? - Gyerekkoromban hallottam róluk. Mifelénk azt mondták, lidérc ahhoz jár, aki az ördöggel cimborál, vagy eladta a lelkét a gonosz szellemeknek. Fokhagymával keresztet kell húzni az ajtóra, vagy mákot szórni a küszöbre. Régen kihívták a papot, újra beszentelte a házat… - Ezeket ismerem! - De nem biztos, hogy lidérc jár hozzád. A sok disznóhús megfekszi a gyomrodat. - Nem hiszem. Lidérc nyomja a mellem. Nem kapok levegőt. A szívem zakatol. - Lehet védekezni ellene – mondta Turai mosolyogva. – Söprűt kell keresztbe tenni az ajtóban. Magában azt gondolta, megártott az öregnek a nyugdíjazás, a magány, a sok bor. Nem hitt a kísértetekben, de belement a játékba. Felállt az asztaltól, előhúzta a cirokseprőt a sarokból, odaállította a nyitott ajtóba. Bárczi Feri lemondóan nézte, mit művel. - Fokhagyma füzért kell akasztani az ajtófélfára és lópatkót szegezni a küszöbre! – folytatta a hókuszpókuszt. – Szerzünk majd egy patkót. - Ezeket én is tudom, de nem hiszem, hogy használnak – szólt közbe Feri. - Szenvedés minden éjszakám. Hiába eszem a fokhagymát, nem tudok jól aludni. Rémes álmaim vannak… - A kísértetek nem szeretik az erős illatokat – mosolygott Turai. - Lehet, hogy pipáznod kéne! Egyre jobban belejött a szelleműzésbe. Túlságosan kapatos volt ahhoz, hogy komolyan vegye a másik ember félelmeit. Igazából segíteni szeretett volna, de valahogy mindig más jött ki belőle. - Dehogy pipázok! – legyintgetett az orra előtt szelíden Bárczi Feri. – Sose bírtam a füstöt. Tetszett neki, ahogy Turai a kis lakás közepén tesz-vesz. Van, aki törődik vele. Csak el ne essen, gondolta. Nem bírja a bort. - A tömjénfüst is segíthet. A templomokban azért nincs lidérc, mert gyakran tömjéneznek. Feri bólogatott, mosolygott. Turai folytatta: - Nem szeretik a gyertyafényt sem. Szentelt gyertyát kellene égetned éjszakánként. A fénytől menekülnek a kísértetek. Ha mégis idemerészkednének, azt kell mondanod: „Minden lélek dicséri az Urat!” Bal kézzel meg kell ütni, ha eléred. Feri hallgatott. Gondolkozott, csak lassan szólalt meg. - Igazad van. - Na, ugye! - Legjobban a tömjén tetszik. De hol lehet tömjént kapni? - A Lehel téri templom itt van közel. Holnap bemehetünk… - Gyerekkorom óta nem voltam templomban… - Épp ideje benézni. Lehet, hogy kijön hozzád a plébános a füstölőjével… - Nem hiszem – ingatta a fejét Bárczi Feri. – Egy öreg ávóshoz… - Mostanában mindenkinek megbocsátanak. - Nem nevettetem ki magam a szomszédok előtt. Újra töltöttek, ittak. Már jól benne jártak az estében. 5. - Nem bízom a tömjénben se – mondta Feri elgondolkozva. - Nekünk azt tanították a határvadászoknál, csak a fegyverünkben bízhatunk. Ha még egyszer idejön, agyonlövöm. Kihúzta a konyhaasztal fiókját, elővett egy nagy, fekete revolvert. Letette a szalonna és a kolbász közé az asztalra. - Ismered? - Ilyet hordtak a tisztek a katonaságnál. - Ez is onnan van – vigyorgott. - Tedd el! Minek ez? - Nincs megtöltve, ne félj! - Nem szeretem a fegyvereket. Gyorsan kikapta a tárat a markolatból, mutatta, hogy üres. Azután apró, bronzszínű lövedékeket fogott az ujjai közé, és betárazta a pisztolyt. - Ne félj, nem töltöm csőre – magyarázta mosolyogva. – Éjjel itt szoktam tartani a párnám alatt. De most nem oda tette, hanem vissza a fiókba, kések és villák közé. Nem lehetett tudni, mit akar? Csak nem bolondult meg? Turai megrémült. Hátha nem mondott igazat, s igazi ávós volt. - Igyunk! – mondta zavarában. - Igyunk! – koccintott vele Bárczi Feri. - A te egészségedre! Én már úgy sem élek sokáig. Nem is bánom, hidd el! Nekem a szolgálat volt a mindenem. Őriztük a nép vagyonát, a békét. Most már nincs mit szolgálni. Mi lesz itt? Visszajönnek a népnyúzó kapitalisták, hiába harcoltunk ellenük egész életünkben. Te is küzdöttél, nem igaz? A ti fegyveretek a toll volt. Miért írtad a cikkeidet? A dolgozó nép hatalmáért. Most vége. Turai hümmögött. Nem akarta elkeseríteni Bárczit, hogy ő örül az átalakulásnak. A glaznosztynak. Majd csak lesz valahogy. - Nagyon rossz világ lesz itt – folytatta Feri -, majd meglátod. Engem már nem érdekel, de te még fiatal vagy. Nagyon vigyázz az új rendszerben, Miklóskám! Kegyetlen idők jönnek… Turai unta már a jóslatokat. Mostanában mindenki felcsapott jövendőmondónak. A saját sorsán tűnődött. Lehet, hogy saját vállalkozásba kellene kezdeni. - Mennem kell! – szólt halkan. – Várnak otthon. - Maradj még! Könyörgés volt Bárczi Feri hangjában. Mintha félne egyedül maradni. - Aludj nyugodtan. Holnap mindent elintézünk. - Gyere fel holnap reggel, adok neked olyan könyveket, amilyet még életedben nem láttál. Be akarták csempészni a határon, de mi elkoboztuk. Az őrsön egy egész szoba tele volt Bibliával, meg ilyen, betiltott könyvekkel. Egy párat magammal hoztam, itt vannak a szekrény aljában. Te nagyon fogod értékelni. - Mennem kell! – mondta újra Turai. Berúgott, már nem érdekelték a könyvek sem. Hirtelen felállt az asztaltól. Kicsit megtántorodott. - Itt is aludhatsz – ajánlotta Feri, és a sarokba mutatott, a kis heverőre. – Feküdj oda! - Köszönöm. - Nem engedlek el egyedül – állt fel Feri is az asztaltól. – Nem biztonságos ez a környék. Túl sok barna bőrűt költöztetett ide a tanács. - Ne fáradj! Feri a farzsebébe dugta a stukkert, s elindultak a villamos végállomása felé. - Sosem járok fegyver nélkül – magyarázta. – Már nem lehet tőlük nyugodtan lemenni az utcára. Ne félj, én móresre tanítom őket! Beálltam önkéntes rendőrnek. Lassan ballagtak. Senki sem járt már az utcán. Turai el volt ázva, s megnyugtatta, hogy ott lépdel mellette egy öreg ávós a fegyverével. Nem lehet semmi baj. 6. Másnap reggel, munkába menet Turai betért egy kávéra a presszóba. A teraszt még nem nyitották meg. Bement a pulthoz, ott álldogált. Eszébe jutott a tegnap délután, amikor a teraszon ráköszönt a rendész. Elmosolyodott. Úgy tűnt fel előtte az este, mint valami káprázat. Fájt a feje, kavargott a gyomra savanyú bortól, a sok cigarettától. Furdalta a kíváncsiság: mi lehet Ferivel? Milyen könyveket akart neki adni? Van még annyi ideje, hogy felugorjon. Hamar odaért a ház elé. A kapu előtt kis fekete furgon állt a macskaköves utcán és egy rendőrautó. A járdán három asszony beszélgetett, kezükben szatyrokkal, a piacról jöhettek. Turai feltrappolt az első emeletre. A függőfolyosó végén, Feri lakása előtt unottan cigarettázott egy fiatal rendőr a vaskorlátnak dőlve. - Nem lehet bemenni – mondta a tizedes. Már a vége felé járt a halottszemle. A technikus a szürke ajtófélfából csavarhúzóval igyekezett kiszedni egy lövedéket. A lakásból előbújt egy civil ruhás, hórihorgas, szemüveges férfi, panyókára vetett, fehér orvosi köpenyben. Kezéről lassú mozdulatokkal lehúzta a gumikesztyűt. - Ismerte az elhunytat? – kérdezte. - Igen. - Mikor járt itt? - Tegnap este. - Mit tud a halálesetről? - Semmit. A rendőrorvos intett a tizedesnek, vegye fel az adatokat. Turai odaadta az igazolványát. - Akkor én elmondom – folytatta a fehér köpenyes férfi. – A szomszédok hajnali fél négykor két lövést hallottak. A revolverből két töltény hiányzik. Az egyik belefúródott az ajtófélfába, a másik nincs sehol. Az ajtó nyitva volt. Valószínű, hogy második lövés után a férfinak szívbénulás következtében lehanyatlott a keze, kiesett belőle a fegyver. Ez eddig világos, ugye? - Igen. - Már csak az a kérdés, kire lőtt az elhunyt? Hová tűnt a második lövedék? Turai megrémült, hogy kimondatlanul is ráterelődik a gyanú. Az orvos úgy nézte végig a testét, mintha a ruhája alatt, a húsában lenne valahol a titokzatos golyó. Ha elárulja, hogy az anyját akarta agyonlőni, azonnal beviszik a fogdába, vagy a bolondok házába. Jobb, ha hallgat. Széttárta a kezét, némán, dermedten állt a gangon. - Vérnyomot is találtunk – mutatta az orvos a krétával körülrajzolt két, sötét, alvadt vércseppet a konyha kövezetén. – Valaki megsérült. A rendőrök gúnyosan mosolyogtak. Igaz a mondás, hogy a bűnös mindig visszatér a tett helyszínére. Ez a balek is. Nem bűnöző alkat, nagyon kezdő. A tizedes már elszívta cigarettáját, hanyagul lepöckölte a csikket az udvarra. Turai önkéntelenül követte szemével a cigarettavég röptét. Egy rozsdabarna, kiszáradt tuja mellé esett. A virágok között megpillantott egy fekete foltot. A kandúrt. Eszébe jutott, hogy a lidérc néha macska képében jelent meg Ferinek, s éjszaka a mellére ült. Ez járhatott be hozzá. Nem, lehetetlen. Képzelgés. A riadalom, az ijedtség okozza. Hogyan is lehetne igaz? Bár azt mondta, legközelebb agyonlövi a kísértetet. A macska a lövés után, utolsó erejével talán kifutott a gangra, és lezuhant. A hosszú, mély csend után megszólalt: - Ott van a golyó a kandúrban. Mélyről, mintha a másvilágról jött volna a hangja, olyan idegen, távoli volt. A rendőrök sejtelmesen egymásra néztek. Lehet, hogy ott hever előttük egy bűnjel? A szemlebizottság levonult az udvarra. Megvizsgálták a kandúrt, minden irányból lefényképezték. Az oldalán tisztán látszott a lövedék be- és kimeneti nyoma. Fel kell boncoltatni az igazságügyi orvos szakértővel. Nejlonzacskóba tették a kihűlt tetemet. A szájában még ott volt egy darab szalonna. |
15. fejezet Leánykérés Két nappal karácsony előtt, véget ért a tanítás. Az utolsó órán Budai tanár úr beszélt még a mértékletességről, engedelmességről, s hogy használják ki a téli szünetet. Sportoljanak, síeljenek, korcsolyázzanak, művelődjenek, ne vigyék túlzásba evést, bármilyen finom is a disznótoros, és a karácsonyi beigli. Néha vegyék elő a tankönyveket, csinálják meg a házi feladatokat, pótolják az évközi mulasztásokat. Erre kuncogni kezdtek. - Hol él ez? – mondta súgva Csécsi János. - A fatornyos falujában – súgta vissza Pék Péter. Az óra végén felharsant az osztályteremben a harsány üdvrivalgás, a fiúk féktelen jókedvükben a levegőbe dobálták sapkájukat, s nótázni kezdtek. Délután kis csoportokban, nevetgélve vonultak az állomásra, ellepték a várótermet, a peronokat, várták a vonatok indulását, hogy mielőbb hazaérjenek a rég nem látott szülői házba. Tüske ebéd után a megbeszélt helyen, az antikvárium előtt találkozott Ernával. Boldog volt, érezte, nincs egyedül a világban. Ez a lány kitart mellette jóban-rosszban, számíthat rá. Olyan, mintha mindig ismerték volna egymást. Mint egy jó feleség, mindent megbocsát. Erna nagyon letört volt, a szemében könny csillogott. - Nagy baj van – kezdte. – Anyu megtudta, hogy veled járok. - És? - Hallani sem akar rólad. Elmondott mindenféle csibész huligánnak. - De te tudod, hogy nem vagyok az. - Az nem elég. Anyut is meg kell győzni. Az kellene, hogy lásson, beszélgessen veled, majd rájön, milyen rendes vagy… - Mit beszélgessünk? Tüskének hirtelen melege lett. Sosem kérte ilyesmire egyetlen lány sem. Nem tudta elképzelni, hogyan állna meg az asszony előtt, s mit mondhatna neki? Szeretem a lányát, bocsásson meg, a szándékaim komolyak… Jövőre szeretném megkérni a kezét. Mi mást lehetne mondani? Hogy csak szórakozunk egy kicsit? Mi lesz, ha visszajut az ügy a tanárok fülébe? Ebben a kisvárosban mindenki ismer mindenkit… Csak ő nem ismer senkit. És bemehet az asszony az igazgatóhoz, hogy tiltsák el a lányától. Minden lehetséges. De Ernának van igaza. Oda kell állni elé. Legjobb lesz szemtől szembe tisztázni a helyzetet. - Nem kell mondani semmi különöset. Ha meglát, megnyugszik… - Gondolod? - Persze. Elindultak a lány lakása felé. Szótlanul mentek a szűk, macskaköves utcán. A lány fogta a kezét, mintha vezetné. Közben havazni kezdett. Lassan bandukoltak a sűrűn gomolygó hóesésben, mintha sosem akarnának odaérni. Megérkeztek, bementek az ódon ház boltíves kapualjába, lerázták kabátjukról, sapkájukról a havat. - Itt várj! – mondta Erna. – Leküldöm az anyut. Tüske igyekezett lélekben felkészülni minden rosszra. Végül is mi történhet? Elküldi a nő. Ám ők ketten később bármikor találkozhatnak, ha akarnak, s azt fogják tenni, ami jól esik. Nincs jelentősége a dolognak. Ez a gondolat megnyugtatta a fiút. Egyszer csak halk kopogások hallatszottak a lépcsőházból, s máris a fiú előtt állt egy fiatalos, kissé molett, fekete hajú asszony, nyitott télikabátban. - Kezét csókolom. - Jó napot. Az asszony nem látszott rosszindulatúnak, szigorú tekintettel, de jóságosan méregette a fiút. Tüskének megjött a bátorsága. - Szóval, magával jár a lányommal? - Igen, ha nem tetszik haragudni. Tüske Gábor vagyok, harmadikos tanuló. Azt szeretném kérni, engedje meg, hogy továbbra is fenntartsuk a kapcsolatot Ernával. A bálban ismerkedtünk meg, ön is ott volt akkor, talán látott is. Azóta találkozgatunk néha. Ön talán arra gondol, hogy egy jöttment alak vagyok, de ez nem így van, majd meg tetszik látni. Nekem ma délután el kell utaznom, mert nem engednek tovább maradni a kollégiumban, és otthon is várnak a szüleim. Este nyolckor indul a vonatom, három hétig leszek távol. Ez idő alatt is szeretnék kapcsolatban maradni Ernával, küldök majd egy-két levelet, ha megengedi. Ugye, megért engem… Az asszony összefonta két karját, s a szózuhatagra így válaszolt: - Nézze, fiatalember! Önt én nem ismerem, és így, első látásra nincs is semmi kifogásom ön ellen. Azt azonban beláthatja, hogy a lányom még nagyon fiatal, mondhatnám: gyerek. Májusban lesz tizenöt éves. - Júlia csak tizennégy volt, amikor beleszeretett Rómeóba… - Nem is lett jó vége! Maga különben se Rómeó. - Ez igaz. De én is csak tizenhét éves vagyok… - Tehát, akkor mindketten fiatalok. Sokat gondolnak, de semmit se komolyan. Csak az érzelmek vezérlik önöket, a vágyak után futnak. Ernának tanulnia kell. Idáig nem volt semmi baj a tanulmányi eredményével, most is egy csomó dicséretet hozott haza. Viszont, ha önnel lesz együtt, s gyakran találkoznak, nem megy úgy a tanulás. A lányom hetenként háromszor hegedű órára jár, nagyon be kell osztani az idejét. Minden randevú a tanulás rovására megy. A házimunkában is segítenie kell. Mert a házimunkát is meg kell ám neki tanulni, anélkül nem lesz belőle rendes háziasszony. - Ezzel egyetértek… - Nagyon örülök. Csak az a baj, ha nyilvános helyen látják őt magával, mindjárt megszólják. Sopron kisváros, tudja-e? - Csak ma délután hadd menjünk el moziba, utoljára – kérlelte a nőt Tüske. – Négykor a „Szent Péter esernyőjét” adják a Vörös Csillagban. - Maga aztán nem adja fel. - Ugye, elmehetünk? - Jó, nem bánom. Utána viszont jobb lenne, ha még tart a kapcsolatuk, ha itt találkoznának nálunk. - Tényleg? Ennek nagyon örülök. Jobb lenne, mint a városban csatangolni. Az asszony elbúcsúzott, visszament a lakásba, s leküldte Ernát. - Most sietek – mondta. – Háromra gyere értem! - Itt leszek. Tüske boldogan sétált a hóesésben. Jól ismerte a pénztáros hölgyet, akinél a csoportos mozi látogatást szokta intézni az osztálynak. Most az utolsó sorba kérte a jegyeket. Tudta, hogy ott nem zavarja őket senki. Levették télikabátjukat, összegöngyölték, s az ölükbe fektették. A kabátok alatt a fiú kezébe fogta Erna tenyerét, a lány izmos, vastag, meleg combján pihentette a kezét. A filmhíradó után, amikor már a későn jövők is elfoglalták helyüket, s a szigorú jegyszedő néni nem engedett be senkit, s a nézőtér elsötétedett, Gábor átölelte a lányt, csókolózni kezdtek. Senki, semmi nem zavarta őket. A film sem. Utána Tüske hazakísérte a lányt, felment a lakásukba, az első emeletre. Szerény, jó ízléssel berendezett polgári lakás volt. Az előszobából jókora, félhomályban úszó szoba nyílt. A két magas, keskeny ablak az utcára nézett, muskátli virágzott a belső párkányon. Középen, a kerek asztal körül, barna, finom huzatú támlás székek sorakoztak. A sarokban a dohányzó asztal mellett állólámpa, két öblös karosszék, zöld cserépkályha állt. Kopott, barna perzsaszőnyeg borította a fényesre vikszelt parkettát. Bal oldalt, a félig nyitott ajtón át be lehetett látni a belső, kisebb szobába. Ennek udvarra néző ablaka el volt függönyözve, a résen bejutó fénysugárban fekete zongora látszott, és a megvetett ágyak, súlyos barna szekrények. Erna anyja becsukta az ajtót, mintha titkos helyiség lenne. - Ez a férjem szobája – mondta. Tüske újra körbenézett a szép, tágas nagyszobában. - Tetszik? – kérdezte a mama. Fürkésző tekintetét a fiúra szegezte, mintha kényszeríteni akarná, mondjon valamit. - Igen. Tüske nem látott még ilyen szépen berendezett lakást. Leültek, s ő újból és újból körül hordta tekintetét, már az illetlenség határát súrolva. A sivár kollégiumi falak után felüdülés volt ez a látvány. „Ez egy valódi otthon – gondolta. – Milyen jó lehet itt lakni.” De nyomban el is szégyellte magát. Jó neki ott, ahol van. Kényelmetlenül érezte magát régi, kopott ruhájában, a sokzsebes, zöld lemberdzsekben, barna posztónadrágban, bakancsban. Nem számított rá, hogy feljön, nem vette fel az ünneplőt. Az asszony feltűzte a haját kontyba, és kiment a konyhába. - Beszélgessenek nyugodtan – mondta. Erna törte meg a csendet. - Apu nagyon szépen zongorázik. Régen karmester volt. - Igen? – mondta sután, zavartan a fiú. Juci néni hamar visszatért egy tányér aprósüteménnyel. - Feltettem a kávét főni – mondta. – Szereti a kávét? - Igen. - Ez most bécsi kávé a rokonoktól. A konyhából halk sistergés szűrődött be. - Már kész is. Kisietett ismét. Egy perc múlva három gőzölgő csészével tért vissza. - Erna nem szereti a kávét, de most talán megissza. A lány a fejét rázta. - Nem kérek. - Ilyen szerény. Majd meglátja, milyen rendes lány. - Tudom – mondta a fiú. - Honnan tudná? Nem is ismerik egymást. Mondta, milyen szépen hegedül? - Nem. - Ugye, nem mondta. Nagyon szerény. Maga szereti a zenét? - Igen. - Tud zongorázni? Játszik valamilyen hangszeren? - Nem. Sajnos, nem – ingatta a fejét Tüske. - Még megtanulhat. Elég fiatal. - Nagyapámnak volt harmóniuma, gyerekkoromban játszottam rajta, de csak a „Boci, boci tarkáig” jutottam. Nem volt, aki tanítson. Apám nem szerette, hogy zenélni és festeni akarok… Eredetileg festőnek készültem. Hirtelen elhallgatott. Ezt nem kellett volna mondania. Hogy jön ez ide? Nem kellene kiárusítania az apját egy idegen asszony előtt. Úgy látszik, nem tud szabadulni az apja árnyékától. Ha nagyon akarná, itt is tanulhatna zenét. Nem a Diáktanáccsal és a KISZ-szel kellene tölteni az idejét. - Hát, igen – mondta a nő. – Van, aki a zene bolondja, s van, aki az ellensége. - Igen – mondta a fiú zavartan. – Az összes akvarellemet otthon hagytam. Ahogy a zenéről, festészetről került szó, elhagyta az esze. Mintha most be kellene mutatni a vízfestményeit, mint egy aukción. Úgy érezte, megbolondul. Zavarában össze-vissza beszél, nem tudja, miért? - Ötvenhat karácsonyára meg akartam venni a nagybátyám tangóharmonikáját, de apám nem engedte… Úgy volt, hogy a bácsikám disszidál, mindent el akart adni, a lemezjátszót is, a nagy rádiót, amelyiken jól bejött a Szabad Európa. Végül itthon maradt, mert akkorra lezárták a határt. Ott ültem nála a délutáni, sötét szobában, és hallgattuk a zenét. Fájt a szívünk, csak üldögéltünk a díványon, szívszorongva hallgattuk a távoli üzeneteket, és a dalokat a recsegő rádión. Legtöbbször ezt játszották: Oly távol, messze van hazám, Csak még egyszer láthatnám. Az asszony nem mondott semmit. Tüske hirtelen elhallgatott. Ezt se kellett volna mondania. Nem tud szabadulni ötvenhattól. Mit fecseg itt össze? - Ne búsuljon, még semmi sincs veszve – mondta a nő. - Megtanulhat bármilyen hangszeren… - Tényleg? - Majd segítünk, ha akarja. - Az jó lesz. Köszönöm. - Az apja mivel foglalkozik? - Bányász. - És kommunista? - Nem, dehogy. - Elnézést, hogy így kifaggatom, de szeretném tudni, kivel jár a lányom. Úgy hallottam, a bányászok többnyire kommunisták… Igaz, abban az időben sokáig sztrájkoltak. - Apámat kirúgták a munkahelyéről, mert sztrájkot szervezett ötvenhatban. Erna végig hallgatott. Nem tudta, mit mondjon. - A mi családunkat sem kényeztették el – mondta komoran a nő. – Erről aztán mesélhetnék. Ugye, érti? - Igen. - Úgy látom, maga rendes ember. Majd egyszer elmesélem, mi volt itt októberben. Maguknál rend volt? - Igen. Leverték a vörös csillagokat, három ávóst felakasztottak, amúgy rend volt. - Sopronban nem volt akasztás. De még most mégis elvisznek embereket. Jobb, ha erről nem tud. Menjen vissza a kollégiumba, mert hiányozni fog. Ne mondja senkinek, hogy nálunk járt. - Kezét csókolom – állt fel a székből Gábor. – Köszönöm a vendéglátást. - Ez nem volt vendéglátás. Maga még nem tudja, milyen az, ha valakit én vendégül látok. Legyen szerencsénk legközelebb! - Igenis! - Idefigyeljen, fiam! A mi családunk már sok dolgon átesett. Arra kérem, ne beszéljen rólunk a barátainak. Nem akarok újabb bonyodalmakat. Látom, jóravaló fiú, feljöhet bármikor, de arról én is szeretnék tudni. Sopron nagyon erényes kisváros, és figyelnek minket a szomszédok. Beláthatja, hogy vigyázni kell… - Természetesen - rebegte Tüske. A fiúban felrémlett az apai szigor, a kollégiumi vak fegyelem, s most még ez a nő is fenyegeti. Mégis örült, hogy befogadják, Juci néni úgy beszél vele rögtön, mintha a fia lenne. Nem kell az utcán csatangolni ezután. - Lemehetsz – mondta a nő szigorúan a lányának. – Ne maradj sokáig. Tüske látta, hogy Erna zavarban van. Talán szégyelli, hogy az anyja ilyen őszinte volt, s így „lerohanta” a fiút. Szépen akart tőle elbúcsúzni. Így nem érhet véget az este. Lementek a sötét, dohos lépcsőházban a kopott lépcsőkön. Az utcára lépve összebújtak, máris érezték egymás melegét. A fiú vágyakozó pillantásokat vetett Ernára, ő pedig oldani akarta a fiú borongós hangulatát. - Ilyenek az öregek! Mi nem leszünk ilyenek, ugye? - Nem. Megálltak a keskeny, kockaköves utca szélén. A lány átkarolta a fiút a válla fölött, s forró csókolózásba kezdett. Égetett az ajka megint. - Ez kárpótlás volt az anyám miatt. Tetszettél neki, de nem akarta kimutatni… - Haragudni fog, ha későn érsz vissza. - Nem számít. Nem akarom, hogy így utazz el. Adok egy fényképet, jó? Megálltak az utcai lámpa alatt, a fiú nézegette a fekete-fehér fotót. Egy hosszú hajú, copfos lány matrózblúzban. Milyen gyönyörű. - Nemrég készült. Ugye, hasonlít? Remélem, erről eszedbe jutok. - Mindig csak rád gondolok, egész szünidőben. A belső zsebéből előhúzta az irattárcáját, kikeresett egy fényképet, odaadta a lánynak. - Nekem csak igazolványképem van. Egyelőre ez is jó lesz. - Nagyon jó. Köszönöm. A lány gyorsan eldugta a fotót. Már esteledett. Kigyúltak az utcai lámpák, sárga fénykörükben apró hópelyhek táncoltak, varázslatos hangulatot árasztva. Selymesen, lágyan hullott az első hó. - Odanézz! – kiáltott fel Erna. - Gyönyörű. - Nagyanyám ilyenkor azt mondta, kiszakadt az angyalok dunnája. Kicsi koromban el is hittem. Tüske úgy érezte, mintha a puha, fehér hótól megváltozna, szebb és jobb lenne a világ, s új korszak következne az emberek életében. Az ezerszám kavargó hópihék látványa megdobogtatta a szívét, visszahozta egy pillanatra a gyermekkorát, amikor még csodának vélte a havazást. A kézfeje már elgémberedett, vörös lett a hidegtől. Erna megfogta mindkét kezét, s az ő kabátjának széles, külső zsebébe dugta. Így melengette, összekulcsolva a kezüket. A fiú a párát lehelő, forró ajkakhoz hajolt, megcsókolta a lányt. A lány szája édes volt, mintha mindig csak mézet enne. Hogy lehet valakinek ilyen égető, puha szája, hogy megőrül tőle az ember, tűnődött el a fiú. Vajon Erna ugyanazt érzi, amit ő? Hogy lehetne ezt megbeszélni? - Írjál majd otthonról. - Írok. - Mikor érsz haza? - Holnap délelőtt. - Úgy sajnállak. - Szeretek éjjel utazni. Nincs tumultus, végigalszom az utat. Megérkeztek a kollégiumhoz, a saroknál elbúcsúztak. Tüske örült, hogy a lány ilyen ragaszkodó, s végig elkísérte. Minden perc boldogság vele. Az órájára nézett, tudta, már nincs ideje visszamenni Ernával. Gyorsan össze kell pakolnia, ha nem akarja lekésni az esti vonatot. - Legszívesebben itt maradnék – mondta. – De hol aludnék? A kollégiumban nem lehet. - Jó utat, drágám. Vigyázz magadra! Erna szemébe könny szökött. Gyors puszit adott a fiú arcára, sarkon fordult, s futni kezdett a fehéren csillogó járdán, melyet lassan elborított a hó. Az út közepén még egyszer visszafordult, integetett, s elnyelte az est sötétje. Tüskét sokáig eltöltötte az édes, puha, melegség, amely Erna lakásán fogadta. Szinte hihetetlen, hogy Erna így szereti. Nem lesz már egyedül, lehet, hogy bekerül egy másik, igazi családba. 5. fejezet A munka frontján Tüske Gábor tanácstalanul, nehéz szívvel álldogált a Munkaügyi Hivatal épülete előtt. Most jött ki. Felvették az adatait, kitöltötték az űrlapokat, s az ügyintéző hölgy azt mondta, menjen vissza három nap múlva. Akkorra lesz kész a munkakönyve. Csak utána lehet szó arról, hogy álláshoz jut. De ne legyenek nagy reményei. - Előbb a szögedieket helyezzük el, a vidékiek várjanak sorukra! Kevés a munkahely, a helybelieknek is kell az állás. Mintha azt mondta volna: a vidékiek menjenek vissza a téeszbe. Sok fiatal tolongott a hivatal előtt. Tüske is vidékinek számított, ha nem is falusinak. Ismerte az MSZMP Központi Bizottságának februári nyilatkozatát, amelyben büszkén kijelentették: „A mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok.” Vagyis, a parasztok többségét beverték a termelő szövetkezetekbe, s az ifjak menekülnek faluról. Ezért van itt annyi ember, ezért nem kap ő munkát. Előtte állt a hétvége, amikor semmit nem lehet intézni. Nehezen telt az idő. Pénze nem volt, otthon, városszéli albérletében olvasgatott, levelet írt a szüleinek, barátainak. Ernának már első este megírta néhány sorban, hogy szerencsésen megérkezett, sikerült albérletet kapnia. Megemlítette kalandjait is. A válasz nem késett, amikor hazaért, levél várta. Boldogan olvasta: „Igazán sajnállak, hogy belekeveredtél abba a detektív-históriába, de hála Istennek, már túl vagy rajta. Ezentúl még jobban vigyázz a viselkedésedre, s kérlek, ne politizálj! Örülök, hogy lakást is tudtál szerezni, bár elég drága, el sem tudom képzelni, miből fizeted ki? Azt nem írtad, hol dolgozol? Nem tudom miért, de nagyon féltelek, s úgy érzem, nem hiába. Amikor Sopronban kihúzott a vonat az állomásról, és elkanyarodott, sírva fakadtam, bár tudtam, hogy nem örökre mégy el, s erőt vettem a gyengeségemen.” Erna beszámolt arról is, hogy szombaton lement a Tómalomra strandolni, borzalmasan leégett, este meghallgatta a toronyzenét, vasárnap délután az anyjával sétált, „bevágódtak” egy cukrászdába. Sopronban nagyon jó az idő. Végül odabiggyesztette: „Remélem, küldtél már levelet a szüleidnek is. Ha nem, sürgősen tedd meg. Édesem, nagyon vigyázz magadra, ne csinálj semmi csacsiságot. Sokszor csókollak. Nagyon hiányzol.” Tüskét megnyugtatták ezek a sorok. Van, aki együtt érez vele, drukkol a sikeréért. Ha Erna igazán szereti őt, hozhat annyi áldozatot, hogy megvárja őt. Megígérte, hogy visszamegy hozzá. Hétfőn megkapta a munkakönyvet, büszkén, gyönyörködve nézte. Keményfedeles, zsebre tehető, barna könyvecske volt, borítóján a színes magyar címerrel. A belső oldalon pecséttel és aláírással igazolták, hogy a tíz forintos kiállítási díjat lerótta. Aztán egy idézet következett az Alkotmányból: „A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka. Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége, becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék. A dolgozók munkájukkal, munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják.” A következő oldalon nagy, lila fejbélyegző tanúsította, a munkakönyv kiállítója a „Szeged, megyei jogú Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának munkaügyi osztálya.” A negyedik oldalra beírták a végzettségét, hol, mikor érettségizett. Tüske boldog volt, most már elindulhat az életben. Az öröme nem tartott sokáig. A munkaközvetítőben közölte vele a hölgy, hogy hiába váltotta ki a könyvecskét, munkát nem tud adni. Menjen vissza holnap, s amikor csak teheti, nézzen be. Sosem lehet tudni. De mostanában kevés munkaerőt igényelnek a vállalatok. Egy pillanat alatt összeomlott a fiú minden reménye. Amikor idejött, abban bízott, hogy bekerülhet a szabadtéri játékokhoz díszletépítő munkásnak, vagy statisztának. Szívesen elment volna egy könyvtárba is segédnek, akárminek. Remélte, később még könyvesbolti eladó is lehet belőle. Olyan munkát szeretett volna, aminek köze van a kultúrához, s megismerheti az intézmények működését, s ahonnan javasolnák továbbtanulásra. Úgy látszik, búcsút mondhat a terveinek. Összetörten, gondterhelten, magába roskadva leült a téren egy padra. Gyorsan pénzt kell szereznie. Honnan, ha nincs munkája? A szülői támogatásnak, az iskolai menzának vége. Nem számíthat senkire. Hamar fel fog kopni az álla, ha nem helyezkedik el. Mindegy, hogy hol, csak legyen fizetése! Az összes pénze elfogyott, már kenyeret se tud venni. Mi lesz vele? Zsebéből előhúzott egy doboz, felbontott Kossuth cigarettát. Csak öt szál hiányzott belőle. Figyelte az embereket, kiszúrt egy arra jövő, szimpatikus srácot, és megkérdezte tőle: - Bocsánat, nem venné meg? Húsz darab. A fiú nagy szemeket meresztett. Tüske magyarázóan hozzátette: - Egy vasam sincs. A srác szó nélkül elvette a cigarettás dobozt, Tüske kezébe nyomott három forintot, és eltűnt a korzó forgatagában a sétálók között. Tüske önérzetét bántotta a megalázó üzlet, de örült is neki. Ezért vehet egy kiló kenyeret a boltban, két napra elég lesz, ha jól beosztja. Az üres kenyér is jobb, mint a semmi. Ki tudja, mikor kap munkát? A cigarettáról könnyebben le lehet mondani, mint az evésről. Hallotta gyerekkorában az öregektől, sok hadifogoly azért pusztult el a lágerekben, mert a kenyéradagjukat cigarettára cserélték. Ő nem fog éhen halni, inkább lemond a dohányzásról. Ettől a gondolattól rátört az eddig ismeretlen, nagy nikotinéhség. „Nem szabad erre gondolni! – győzködte önmagát. - Ez csak múló érzés. Ki lehet bírni nélküle. Voluntas, nihil aliud! Akarat kell, kemény akarat, semmi más!” De mi lesz, ha még jobban hiányzik majd a nikotin, s nem lesz mit szívni? Szenvedni fog, mint egy kutya. - Adj egy spanglit! – mondaná Frédinek. De a barátja nincs itt. Ki tudja, hol lehet? Hirtelen támadt egy ötlete. Megfigyelte, hogy a főposta előtt sok siető ember eldobja a félig szívott cigarettát, mielőtt bemenne az épületbe. Majd összeszed egy-két kapitális csikket, ő lesz a város első csikkszedője. Nincs abban semmi. A kollégiumban kézről-kézre adták, s öten-hatan szívtak el egy cigit. Már a körmükre égett, s még akkor is kiabált valaki, hogy „Lövöm a csikket!” Sosem volt elég csikk. Húsz fillérért vesz a trafikban cigarettapapírt, a kisebb cigarettavégekből átrakja a megmaradt dohányt, összesodorja, s tökéletes, új cigarettája lesz. A biztató lehetőség gondolatára megnyugodott, nem kívánta annyira a füstöt. Aztán eszébe jutott, jobb volna egy tömött pénztárcát találni. Nem, mégsem. Az a pénz biztosan hiányozna valakinek, nem lenne vele boldog. Majdcsak lesz valahogy. Ernyedten ült tovább a padon. Ez a hatalmas, parkosított tér volt a szegediek egyik büszkesége. Sokan sétáltak a platánfák alatt az árnyékban. Ünnepnapokon, hétvégén kifogyhatatlanul hullámzott fel-alá a tarka-barka sokaság. A fiú azt remélte, egyszer csak kiválik a tömegből egy ismerős arc, valaki ráköszön, megkérdezi, mit keres itt, segít neki az ügyei intézésében. De nem jött ismerős. Mit kezdjen a munkakönyvvel? Kedve lett volna bedobni a szemetes talicskába. - No, mi veszött el? - állt meg előtte egy idős utcaseprő. - Semmi - válaszolta kedvetlenül. - Csak éppen nincs munkám. - Azért nem köll a Tiszának mönni. Nálunk érdeklődött már? - Hol? - Nálunk. Jó vállalat a miénk, próbálja mög. A borostás, szürke munkaruhás öreg megadta a címet, elmagyarázta, merre induljon. A fiúnak nem volt pénze villamosra, gyalog ment. Nem tévedt el, hamar kiismerte magát a városban, könnyen tájékozódott. Megállt egy cégtábla előtt: Köztisztasági Vállalat. Igaza lehet az öregnek. Itt talán értékelik, hogy érettségije van, és felveszik. Mindegy már, mit kell csinálni, csak pénzt adjanak. Magabiztosan lépett be az épületbe. Mi történhet? Ha elküldik, akkor is meg fog élni. Előbb-utóbb talál állást. Tizenkilenc éves, izmai feszesek, az esze vág, mint a beretva. Ha kell, még három napig kibírja étel és ital nélkül. A kollégiumban már kipróbálta a böjtölést. Elég egy napra két szelet kenyér és egy pohár víz. A személyzeti irodában meglepődtek, amikor meglátták a vékony, beesett arcú fiút. Miért akar itt dolgozni? De hozzá voltak szokva a különös, habókos emberekhez, a lecsúszott egzisztenciákhoz, s a börtönből szabadultak jelentkezéséhez is. Tudták, az éhség nagy úr. Az ügyintéző telefonált valakinek. Kisvártatva magas, szikár, ötvenes férfi lépett be az irodába. Keskeny arca, fényes homloka volt, a haja hátracsúszott a koponyáján. Karját összefonta mellén, csak állt az ajtó előtt, s nézte a fiút. Többször is végigmérte, tetőtől talpig. Aztán odalépett hozzá, bemutatkozott: - Gombos Lajos részlegvezető vagyok. Mi a probléma? - Dolgozni szeretnék. Egy órája kaptam meg a munkakönyvemet, az áll benne, hogy minden munkaképes polgárnak joga van dolgozni. - Ez igaz. A mi társadalmunk alapja a munka. Tüske elmesélte, nemrég érettségizett a soproni technikumban, Szegedre jött egy osztálytársával, akinek itt élnek a rokonai, itt akartak dolgozni, letelepedni. A barátja eltűnt, sehol sem találja, de már az ő segítsége nélkül is talált albérletet. Csak munkája nincs. Elvállal bármit, mert a pénze elfogyott. - Jól van, felvesszük - szakította félbe a részlegvezető. - Nálam fog dolgozni. - És mit? - Vízkezelő lesz. Éppen ilyen talpraesett fiatalember kerestem az éjszakai műszakra. Erzsike, intézze el a papírjait. - De, Gombos elvtárs! Betelt a létszámkeret! Nincs hely. - Fel kell emelni a keretet. Kánikula van, nemsokára kezdődnek az ünnepi játékok. Éjjel-nappal locsolni kell az utakat! Az egész városnak ragyognia kell a tisztaságtól! Ez politikai feladat. Ne mondják a külföldi vendégek, hogy Szeged egy koszfészek. A mi rendszerünk ezt nem engedheti meg magának. Majd beszélek az igazgató elvtárssal. Ha kell, megyünk a tanács-vébéhez. Aztán a fiúhoz fordult: - Na, látja?! Erről van szó! A nő elhallgatott, körmölni kezdte a papírokat. Kitöltötte az igazolványt a társadalombiztosítási szolgáltatásokról, beleütötte a pecsétet: „Üzemi kifizető hely.” Ez betegség, vagy baleset miatt, a táppénz kifizetéséhez kellett. A fiú eddig nem hallott róla, hogy ilyen is van. Szép, gömbölyű betűkkel beírta munkakönyvbe: „A munkavállaló bérkategóriája belépéskor: 4 Ft/óra.” Ráütötte a pecsétet, átadta a könyvecskét a fiúnak aláírásra. Utána berakta a redőnyös szekrénybe, gondosan elzárta. Tüske Gábor nagyon megörült. Végre tartozik valahová, nem teng-leng tovább a városban, mint egy munkakerülő. „Munkavállaló vagyok” - hajtogatta magában, és számolni kezdett. Ha egy hónapban kétszáz órát dolgozik, nyolcszáz forintot kap. Abból már meg lehet élni. Sosem volt még ennyi pénze. Megírták a munkaszerződést. Belefoglalták, hogy „a vízkezelői teendők ellátást a fent meghatározott időre elvállalja és azt a legjobb tudása szerint, kellő szorgalommal ellátja.” Tüske nem bánta, hogy a munkaviszonya határozott időre szólt, s szeptember 30-án felmondás nélkül megszűnik. Hol van még az? Addig akármi történhet. Csak most legyen egy kis pénze. - Ebben az országban a nép uralkodik, segíteni kell a nép gyermekeit - mondta a részlegvezető. - Jöjjön velem! Kezén, hosszú ujjain még látszott az olaj és a vaspor nyoma, arról árulkodva, hogy nem túl régen „emelték ki”, korábban fizikai munkát végzett. Megállt a folyosón, a fiú szemébe nézett. - Én leszek a főnöke, az utasításaimat pontosan végre kell hajtani. Mással ne törődjön! Lementek a tágas, betonozott udvarra, ahol a locsolóautók, hókotrók és egyéb munkagépek sorakoztak. Az egyik Skoda a tűzcsapnál vizet vételezett, most töltötték fel a tartályát. Amikor a sofőr meglátta, hogy feléje tartanak, leugrott a vezetőfülkéből, és hangosan köszönt: - Jó napot, Gombos elvtárs. - Hoztam magának egy új fiút - mutatta be Tüske Gábort a részlegvezető. - Nagyon életrevalónak látszik, remélem, megfelel. Be kell tanítani. - Möglesz, Gombos elvtárs. A kocsi vezetője félórás kiképzést tartott. Elmagyarázta a fiúnak, hogy hátul, a kocsi tetején fog ülni, középtájon, egy kis mélyedésben, onnan kell irányítania a vízsugarakat. Tüske óvatosan felmászott a vashágcsón a „fedélzetre”, kényelmesen elhelyezkedett az ülésben, jól körülnézett, s koncentrált. Az autó tetejéről beláthatta az egész környéket, figyelemmel kísérhette mindkét oldalon a történéseket. - Ha maga felé húzza a fémkarokat, a víz széles sugárban ömlik az aszfaltra – mondta a sofőr -, ha kifelé tolja, gyengül. - Ezt könnyű megjegyezni. - A balkéznek és a jobb kéznek együtt kell működnie. Egyszerre kell figyelni mindkét oldalra, s vigyázni az összhangra. Ha nem sikerül, inkább állítsa le mindkét kart, ne csináljon semmit, majd én a vezetőfülkéből irányítom a vízsugarakat. Ennyiből áll a vízkezelő tudomány. Akinek érettségije is van, könnyen megjegyezheti. Menni fog? - Igen. - Ha szembejövő gépkocsit, motorost lát, le kell venni a vizet. Azután visszanyomja a kart. A vízpermet csak a járdaszegélyig érhet. A gyalogosokra nagyon kell vigyázni, nem szabad lelocsolni senkit, a vállalat nem fizeti a ruhatisztítást. Magának kell állnia a számlát. Levonják a fizetéséből. - Értettem. - Van kérdés? - Nincs. Kétszer körbementek a telep hatalmas, betonozott udvarán, szépen fellocsolták. A sofőr meg volt elégedve a fiúval. - Be tud jönni este tízre? - Igen. - Most menjen haza, jól pihenje ki magát, hosszú lesz az éjszakai műszak. Én is mindjárt indulok. Reggel hatig a város utcáit járjuk. Van kedve hozzá? - Igen. - Tényleg nem dolgozott még sehol? - Nem. - Meg lehet szokni. A munka nem szégyen, csak kellemetlen. Elköszöntek egymástól. Tüske Gábor visszament az irodába Gombos elvtárshoz. - Minden rendben? – kérdezte a részlegvezető. - Tetszik a dolog. Gombos Lajos volt a vállalat párttitkára. Az volt az elve, hogy a pártnak szolgálni kell a népet, nem uralkodni rajta. A munkásőrök köszönése is ezt fejezi ki: „A dolgozó népet szolgálom.” - Maga KISZ-tag? – kérdezte. - A kollégiumban a KISZ-tanács titkára voltam. Tüske nem árulta el, hogy kilépett a szervezetből. Eszébe villant Winter, az iskolai KISZ-titkár intelme: bárhová kerül, csak pozitív dolgokról beszéljen, s amint lehet, újból kapcsolódjék be a mozgalmi munkába. - Anyagilag hogy áll? - Rosszul. Semmi pénzem nem maradt. - Most a párt pénztárából kap száz forint előleget az életkezdéshez. Az első fizetésből visszaadja. Én bízom magában. Meg vagyok értve? - Igen. - Remélem, magából még lesz valami. Ilyen fiatalok kellenek nekünk. Akik bátrak, öntevékenyek, nem ijednek meg a saját árnyékuktól. No, menjen, egyen sokat, mert nagyon sovány. Búcsúzóul kezet fogott a fiúval. - Mi lesz, ha nem fizeti vissza? - kérdezte aggódva a pénztáros nő, miután elment a fiú. - Kibírjuk. Nem fog belerokkanni a párt. - De hiányom lesz, Gombos elvtárs. - Megoldjuk. Ennél sokkal nagyobb problémákat is megoldott már ez a párt. Tüskét öröm töltötte el. Az úton hazafelé vett egy kiló kenyeret, húsz deka szalonnát, s egy szál kettőhúszas lecsókolbászt. Ennek olyan csábító illata volt, hogy már a villamoson tört belőle egy darabot, aztán a kenyér sarkából is, s behabzsolta. Mire hazaért az albérletébe, elfogyott a kolbász és a kenyér java. Ivott rá egy nagy pohár vizet, lefeküdt, s a teli gyomorral, percek alatt elaludt. Rég nem érezte ilyen jól magát. Nyugalomban, biztonságban. Sikerült! Felvették! Most már igazoltathatják bárhol, nem lesz gyanús egyén, „közveszélyes munkakerülő”. Két héttel az érettségi után sikerült munkába állni a családja és az iskola segítsége nélkül. Önálló, független ember. El tudja tartani magát. Hogy ugratná most Frédi: - Teljesült a vágyad. Bekerültél az uralkodó osztályba. Proletár lettél. |
11. fejezet A győri laktanyában Megvárták, hogy az utasok többsége elhagyja a peront, aztán leszálltak ők is a vonatról. A határőrök igyekeztek kerülni a feltűnést. Úgy viselkedtek, mintha haverjuk lenne a fiú, nevetgéltek, vicceket meséltek. Az utasok nem törődtek velük. Az a legtermészetesebb, hogy géppisztolyos határőrök két oldalról közrefogva kikísérjenek egy sápadt civil fiatalembert a pályaudvarról. A fiú, szinte lopva, gyorsan körülnézett. Nem tévedés: ez Győr. Megismerte az állomást. Jobbra a vasúti sínek fölött átívelő jellegzetes közúti híd, a Lenin-híd, melyet annyiszor megcsodált diák korában, amikor itt várakozott a csatlakozásra. Mintha otthon lenne. Elöntötte a visszatérés, a „hazatalálás” édes érzése. Fenn, az első emeleten van a „kultúr váróterem”, ahol éjszakánként a pesti vonatra várva könyveket lehetett kölcsönözni, s ő Kosztolányi verseit olvasta. És annyi minden mást. A kísérői talán nem is tudnak erről a teremről. A jó kis könyvtárról. Az állomás előtt, nem messze a kijárattól, ahol a szombati piacra jövő árusok kitódultak, katonai dzsip várakozott. A motorja zümmögve járt, a sofőr fázott a hajnali, nyirkos hidegben. A határőröket várta. Szinte szótlanul, tisztelgésféle karlendítéssel üdvözölték egymást. - Megint van egy jómadár? – jegyezte meg a sofőr. Beültek a kocsiba. A pufók szakaszvezető előre, a sofőr mellé. A másik betuszkolta hátra a fiút, s mellé telepedett. Biztosak voltak a dolgukban, hogy nem akar majd szökni. Jóravaló gyerek. Megtévedt, azt hiszi, olyan könnyű disszidálni. Mindennapos eset. Majd odabenn felvilágosítják a tiszt elvtársak, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Miért akarná széttépetni szép, fiatal testét egy ronda aknával a határon? Mindent meg fog érteni. Igazat fog adni nekik. Legfőbb érték az ember. Nem szabad ilyen fiatalon meghalni. A sofőr lassan indított, a dzsip kigördült az állomás mellől. A fiú figyelte a városi tanács kétemeletes, díszes épületét, a fölé magasodó, karcsú, hatvan méteres, kivilágított tornyot, rajta az órát. Tájékozódni próbált a sötétszürke derengésben, s a torony volt a fix pont. Jó időben innen a soproni hegyeket is lehet látni. Régóta ismerte a városnak ezt a részét. Nyáron, az érettségi után járt itt utoljára, akkor ragyogó napfényben sétált a főtéren, és nem kellett tájékozódási pontokat keresnie. Sosem gondolt arra, hogy ez megeshet vele. „Milyen buta vagyok – korholta magát. – Nem gondoltam, hogy itt is igazoltatnak. Pedig mindig gondolni kell minden rosszra. Hová visznek ezek?” Rákanyarodtak a város átszelő, Bécsbe menő főútra. Egy ideig mintha a Rába-híd felé haladtak volna a Tanácsköztársaság útján… A fiú nem nagyon látott ki a dzsipből, hamar elveszítette tájékozódást, nem tudta követni, hol járnak. A sofőr is bajban volt. A szélvédő üveg bejegesedett. Sűrű, hideg felhők szálltak a Fertő tó felől, valami hullott az égből, apró jégszemek és hódara vegyesen. A fák fehérbe öltöztek, mintha valaki vattacukrot szórt volna rájuk. Ködpamacsok szálltak át az utcán. A fiú gyönyörködve nézte a fehér fákat. Nagyon különösek voltak, úgy álltak az út szélén, mint máskor, de most dér fedte a törzsüket, s pőre ágaikat. Kezdett világosodni az ég, hirtelen áttört a napfény a felhőkön. Hamarosan leveti fehér fátylát a város. Megálltak az út szélén, a sofőr vakarta a jeget a szélvédőről. - Cudar idő van! – mondta a tizedes. - Az – bólintott a pufók, és hosszan káromkodott. – Úgy tudnék már aludni! Éhes is vagyok. Maga nem éhes, Tüske úr? A fiú meglepődött, hogy nevén szólította ez a húsos tokány. Nem nézte ki belőle. - Nem. - Ne gazoljon be, odabenn kap kaját. Maga nem is tudja, hogy mi milyen rendesek vagyunk. Teljes ellátást kap. Ingyen. A párt és dolgozó nép állama gondoskodik magáról is. - Tudok én gondoskodni magamról. - Maga csak ne vitatkozzon örökké! Higgye el, a javát akarom! Figyelmeztetem, bent nem lesznek olyan megértőek az elvtársak, mint mi. Ne vitatkozzon senkivel! Azt tegye, amit mondnak, akkor hamar szabadul. Ért engem? - Nem. - Majd egyszer megérti. Itt nem lehet ugrálni! A sofőr beült, előre dőlt a kormánykerék fölé, hogy jobban lásson, és lassan indított. Hamarosan megérkeztek. Gyufásdoboz alakú, új, háromemeletes, szürke épület előtt álltak meg. Felnyílott a laktanya sorompója, az őrök üdvözölték a bejövőket. A tágas udvart körben épületek zárták le. Ezt a fiú egy szempillantásával átlátta, csak egy út van kifelé – az, ahol behozták. A fagyos, deres, hódarás udvaron ponyvás Csepel tehergépkocsik sorakoztak, mintha indulásra várnának. Beléptek egy közeli épület kapuján. A fiú a földszinti folyosón, a bejáratnál várakozott. A falat megbarnult plakátok díszítették, rajtuk repülők, harckocsik, ágyúk, géppisztolyok. Remélte, mindjárt kiengedik. Ez csak tévedés lehet. Apró termetű, kefehajú katona jött a fiúért. Nagy csizmája csattogott a fényesre mosott, szürke mozaik padlón. - Jöjjön! – mondta. Mintha Hüvelyk Matyi menne mellette. A fiú elmosolyodott. Ilyeneket is bevesznek határőrnek? Úgy látszik, mindenkit besoroznak, s az ilyeneket belső szolgálatra osztják be. A katona az első emeletre vezette a fiút, a tágas oktató terembe. Elől dobogó állt, tanári asztallal, táblával, középen kör alakú fém asztalkák, üveglappal, s nyűtt kárpitú fotelok. A fiút az ablak melletti asztalkához ültette a kefehajú. Kiment, tejeskávét hozott fém tálcán, bádogpohárban, két szelet kenyérrel. - Na, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte. A fiú nem válaszolt. Utálattal nézett a katonára. Nem szerette ezt a lekezelő, a másikat semmibe vevő kérdést. Gyerekkorában hallotta eleget. - Egyék! A katona kiment, nemsokára két fehér papírlappal tért vissza, felső zsebéből tollat húzott elő. - Írjon egy rövid életrajzot! A másik papírra az utazás célját, körülményeit, satöbbi. Megértette? A fiú nem válaszolt. A határőr felvette a tálcát az asztalról, ment a kijárat felé. Visszafordult. - Ha valamit nem ért, kérdezhet. - Miért tartanak itt? - Ne dumáljon! Írjon! A fiú felállt, a barna cserépkályhához lépett, rátapasztotta fagyos tenyerét, melengette. Ebből csak nem lehet baj. Összedörzsölte gémberedett ujjait, hajlítgatta őket, szoktatta a tollhoz. Az ablakhoz ment. A laktanya udvarára lehetett látni. A rendezett, fákkal szegélyezett kis aszfalt utakon fázós, behúzott nyakú katonák mászkáltak zsebre dugott kézzel. Az ágakon megcsillantak az első napsugarak. Távolban fehérre meszelt kerítés látszott. Magas, masszív betonkerítés, a tetején szöges dróttal. Ember azon át nem mászik. Az ég kezdett kitisztulni, fény derengett a magasban. Megjött a reggel. A fiú leült az asztalhoz. Törte a fejét: írjon, vagy ne írjon? Mi történhet, ha nem ír semmit? Kérdezgetni fogják. Kik? Hogyan? Jobb lenne talán megvárni egy tisztet, aki megértené az ő problémáját. Ha bármit leír, ellene fordíthatják. Mi lenne jobb? Nem tudott dönteni. Újra az ablakhoz lépett. Eszébe jutott szegedi kalandja. Ott is leszedték a vonatról, amikor érettségi után odautazott. Ott is életrajzot kellett írni, és az utazás célját, körülményeit. Úgy látszik, ez a szokás a határőrségnél. Végül is barátságosak, rendesek voltak a szegediek, finom pörköltet is kapott, hamar elengedték. Valószínűleg itt is így lesz. Visszatért a Hüvelyk Matyi, becsapta maga mögött az ajtót. - Ne nézelődjön! – ordította. - Innen nem lehet meglépni! Amilyen kis ember volt, olyan nagy a hangja. Belevörösödött a kiáltozásba. - Mit képzel maga? Csak nézzük az eget? Írás egy sor se? - Nem tudok írni – tárta szét kezét a fiú. - Majd én megtanítom! Leülni! Így fogja a tollat, a jobb kezével! A lap bal felső sarkában kezdi: Én… Hogy hívják magát? - Tüske Gábor. - Írja: Én, alulírott, Tüske Gábor, anyja neve… - Ennyit én is tudok – állt meg a fiú tolla a papíron. – De utána mit írjak? - Csak az igazat. Hová akart disszidálni? Kikkel tart külföldön kapcsolatot? Ki készítette elő az útját, mikor indult, mikor tartóztatták le. Világos? - Világos. - Igyekezzen! Mindjárt nyolc óra. Bejön az illetékes tiszt, ha addig nem lesz kész, úgy megmogyorózza magát, mintha húsdarálóban lenne a töke. Értette? - Igen. - Itt nincs igen, és nincsen nem. Itt az van, hogy „értettem”. Értette? - Értettem. - Na, végre! - csapta be maga mögött az ajtót Hüvelyk Matyi. A fiú elkezdte írni, amit kell: „Én, alulírott, Tüske Gábor, anyám neve: Nagy Mária, születtem Bákonyban, ekkor és ekkor, szegény munkás családból. A nagyapám földműves volt, az elsők között lépett be a téeszbe, az apám bányász. Az általános iskolát Bákonyban végeztem, jeles eredménnyel. Középiskolába Sopronban jártam, jelenleg Debrecenben dolgozom anyagmozgatóként. Az egyetemi felvételre készülök, ugyanis a felvételi vizsga előtt egy évet a termelésben kell töltenem. Az üzemvezető és párttitkár meg van elégedve a munkámmal, megígérték, hogy javasolni fognak az egyetemre. Ezzel is szocialista hazámat szolgálom.” Az utolsó mondatot áthúzta. Ilyeneket mégse kell írni! Nem nevetteti ki magát. A másik, üres papírlapra meredt: azt várják, regényt írjon nekik? Nem. Semmit. Soha semmit. Kinek mi köze hozzá? Mégis hozzálátott. Az utazása célja: találkozni Ernával a bálban, magához ölelni, s megkérdezni: szereti-e még? Az utazás körülményei: rosszak. Az utazás időtartama: „maguktól függ!” Egy ideig forgatta még a papírlapokat, tűnődött, mivel egészítse ki vallomását. A második lap aljára odabiggyesztette: „Utóirat. Kérem, engedjenek el!” Egy pillanatig úgy érezte, ugyanolyan hadifogoly, mint az apja volt a háború után. Őt nem az oroszok tartják fogva, hanem a kiszolgálóik. Igyekezett gyorsan elhessegetni magától ezt a rettenetes gondolatot, s helyes vágányra terelni az agyműködését. Ő szabad ember. Nem rab. Oda megy, ahová akar. Most egy kis útakadály tornyosul előtte, le kell küzdeni. Nyílt az ajtó, belépett a Hüvelyk Matyi. Elvette a fiútól a papírokat, a tollat, s lekísérte a földszintre. A hosszú, sötét folyosóról beléptek egy tágas, világos szobába. Az apró határőr sapkájához lendítette jobbját: - Százados elvtárs jelentem… A tiszt leintette. Széles, régimódi íróasztal mögött ült, hátradőlt a széken, hintázott. Feszült rajta a szűrű szövésű, barna kamgarn zubbony. Pocakja a derékszíja fölé tornyosult. Átvette a papírokat, olvasta, közben hümmögött. Asztalán szétterült a fiú kibontott zsebkendője. - Ez minden? – nézett a fiúra. - Ez. - Idefigyeljen, barátom! Maga értelmes, tanult ember. Miért adja a hülyét? Jobb, ha rögtön elmond mindent. - Mit? - Miért akart disszidálni? Hová? Kihez? Milyen külföldi kapcsolatai vannak? Jeges lett a fiú arca, repdeső szempillája elakadt. Most döbbent rá igazán a helyzetére. Ennek fele sem tréfa. Orrcimpái remegtek, lassan ocsúdott. - Nincs kinti kapcsolatom. Nem akartam kimenni. - Ne gyerekeskedjen! Maga okos, intelligens fiú. Gondolhatja, hogy mi mindent tudunk. Hangsúlyozom: mindent tudunk magáról. - De én nem akartam… - Ugyan, barátom. A szülei rendes, dolgozó emberek. Az apja bányász. Ez nagyon szép szakma! Naponta gondoskodni a szénről, hogy a dolgozó nép fűthessen! Hogy működjenek az erőművek! Maga pedig… Mit akar maga? Nézzen oda! – mutatott a sarokban álló sárga cserépkályhára. – Lehet, hogy épp a maga apja bányászta azt a szenet, ami most itt ég. Nem erre tanították magát a szülei. Rájuk nem gondol? Mi lenne velük maga nélkül? Hogy sírnának maga miatt egy életen át. Kár hazudozni barátom. Azt a mesét a kislányról már a fiúk se vették be a vonaton. Maga nem ismeri Győrt. Legalább a térképen megnézhette volna, hol is van az a Szabadság utca. A járőrök ellenőrizték, a megadott címen nem lakik semmiféle Erna. Maga hazudott. - Miért nem szabad ide beutazni? Győr nincs a határsávban. Ide bárki bejöhet. Miért szedtek le a vonatról? - No, no, barátocskám! Úgy képzeli, felülünk a vonatra és utazgatunk össze-vissza? - Igen. - Nagyon téved! Vigyázzon, mert elfogy a türelmem! Eddig úgy beszéltem magával, mint apa a fiával. Mit gondol, meddig megy ez? Meddig udvarolok magának? Bevágom a fogdába, és reggelre kicsirázik, mint a krumpli. - Nem akartam disszidálni! - Utoljára kérdezem: mi az utazás célja? Mit keres Győrben, ha nem akart disszidálni? - Nem akartam kimenni. - És a német szószedet, mely a zsebében lapult? - Bárki tanulhat nyelveket. Vagy tiltja az Alkotmány? - Vigyázzon! Másképp is tudunk beszélni! Tüske érezte, túllőtt a célon. Az Alkotmányt itt nem illik emlegetni… A százados előredőlt, az asztalra helyezte súlyos, vörös tenyerét. A fiú a nikotin marta, szőrös ujjakat nézte. A duzzadt, tömpe, zsíros ujjak, s most idegesen rángtak, aztán ütemesen kopogtak a széles, barna asztallapon. Talán egy határőrindulót dúdolt magában a tiszt, vagy egy gyermekkori dalt. Lehet, hogy a „Csip-csip csóka, vak varnyúcskát.” Az ütem egyre gyorsult: dra-dra-da, drr, drr. - Csak nem azt akarja bemesélni nekem, hogy kéjutazásra indult egy koszos ballonkabátban, száznyolcvanhat forinttal a zsebében? - Nem. - Milyen rendes szülei vannak. Gondoljon az anyjára, aki most otthon aggódik magáért. Milyen rendes az apja is, éjjel-nappal dolgozott, hogy magát szépen felneveljék. Képes lenne itt hagyni őket? - Igen. - No, szépen állunk. Nem hiszem, hogy maga ilyen elvetemült ember. Csak előttem játssza a rossz fiút. De én átlátok magán, mint a szitán. Maga jó fiú, csak egy kicsit dacos, akaratos. Nyugodtan öntse ki a szívét, sokkal jobban jár… - Ha disszidálni akartam volna, rég megtehettem volna a négy év alatt, amíg Sopronban jártam iskolába. Jártunk kint gyakorlaton a tiltott zónában, ötven méterre a nyomsávtól. A tisztnek fennakadt a szeme, mereven, szúrósan nézett a fiúra. Érezte, ezt nem kellett volna mondania. Saját magát keveri gyanúba azzal, hogy ismeri a titkos határvédelmi rendszert. - Igen? – mondta sóhajtva a százados. – És ha csak most jutott eszébe, hogy kimenjen? Nincs valami rózsás helyzetben. Segédmunkát végez érettségivel az ország másik végében. Minden oka megvan az elkeseredésre. Arra, hogy változtasson az életén. - Ez igaz. Én mégsem vagyok elkeseredve. - Igazán? - Igazán. - Így nem tudunk zöldágra vergődni, barátocskám. Bezárassam a kóterba? Ott sok minden eszükbe szokott jutni a fiúknak. - Miféle kóterba? - Még nem ismeri? Az a mi kis börtönünk, hogy egyszerűen fejezzem ki magam. Magánzárka, sötétség, fegyveres őr. Ez kell magának? - Nem. A fiú érezte, lassan megtörik az akarata. A százados észrevétlenül a hatalmába keríti. Valami történt kettőjük között, de egyikőjük sem árulhatja el a másiknak, mit gondol. A fiú úgy érezte, nem szimpatikus ennek a kövér tisztnek, aki a tányérsapkáját sem vette le a kihallgatás idejére. „Öt perces ügy – gondolta a százados, amíg nem látta a fiút. – Hozzák, viszik őket. A kóterben, lenn a hűvösön kipihenik magukat. Utána azt is bevallják, amire sosem gondoltak.” Most látta, hogy ez a srác nem szokványos eset. Az ujjak tánca hirtelen véget ért az asztalon, a százados átfonta két húsos karját a mellén, teleszívta magát levegővel, szürke szemével a fiúra meredt, mintha isteni kinyilatkoztatás következne, s rozsdabarna szemöldökei felkúsztak a magasba. - Maga nagyon okos! – mondta fojtott, dühös, szuszogó hangon, amely épp az ellenkezőjét sugallta, mint a szavak értelme. – Meséljen még az Alkotmányról! A fiú nézte a zöld egyenruhába burkolt hústornyot, s belátta, hogy érzései megcsalták. Nem kedveli őt a százados. Itt fog megrohadni a kóterben. Sosem jut el Sopronba. - Kedves százados elvtárs… - kezdte volna mondókáját. - Nem vagyok kedves! – üvöltött fel a tiszt. – Magának meg pláne nem! - Én úgy éreztem, hogy… - Nem érdekelnek az érzései. A tényekről beszéljen! A fiú megrettent. Elhallgatott. - Vége a kihallgatásnak! Megértette? - Igen. A százados kiszólt a folyosón várakozó őrnek, s kemény hangon közölte: - Vigye le ezt a szerencsétlent a fogdába! - Értettem – vágta rá az őr. - Mindent elmondok – szólalt meg a fiú. - Igen? – vigyorodott el a tiszt. – Mégiscsak van valami? - Erna létezik, de nem Győrben lakik, hanem Sopronban. Tényleg Bánfalvinak hívják, és a Szabadság útján lakik. - Írja le! – förmedt rá a százados. – Gyorsan, mert nincs idők. A fiú leült az asztalhoz, sebtében odavetette a papírra a helyes adatokat. - Tessék ellenőrizni! – mondta. - Abban biztos lehet. Ha megint mellébeszélt, megy a fogdába! - Erna él, és szeret engem. Találkoznunk kell ma este a bálban. A Sotex kultúrtermében. Oda szeretnék eljutni. Nem volt időm kiváltani a határsávi beutazási engedélyt. Későn kaptam a meghívót… A százados úgy nézett rá, mint egy hibbantra. - Mit hablatyol maga itt össze? Hol van a meghívója? - Otthon felejtettem a nagy sietségben… - És ezt mind higgyem el? - Igen. - Na jó, pihenjen egy kicsit! Az őr visszakísérte az emeleti helyiségbe, ahol addig is volt. Az asztalon heverő újságokra mutatott, s azt mondta: - Olvasgathat, ha akar. Nemsokára hívatják, úgy számítson. A fiú leült, kezébe vett egy képes lapot, de szeme előtt összefolytak a betűk. A melegben elálmosodott. De jó volna egyet szundítani. Lehunyta a szemét. A katona az ajtó mellett olvasgatott, halkan fütyörészett. Egy óra múlva hívatta a fiút a százados. Mosolyogva, kedélyesen fogadta. - A soproni határőrök kimentek Erna lakására. Valóban létezik, tud magáról. Küldött meghívót, de nem akarja látni magát. És én sem! Tudhatná, hogy engedély nélkül nem lehet beutazni a határsávba. Vissza kell fordulnia, kis barátom! - De… - Menjen vissza oda, ahonnan jött. És engedély nélkül többé be ne tegye ide a lábát! Megértette? - Igen. A százados az ajtóban álldogáló határőrhöz fordult: - Tizedes, vigye ki az állomásra! Tegye fel az első pesti vonatra. Nem akarom látni többé. Vigye, vigye! A tizedes hosszú, szép szál legény volt. Jól állt neki a zöld egyenruha, a paroliján a két kis csontszínű csillag, a „krumplivirág”. Kinn, az udvaron magasra feltolta fején a tányérsapkát, s derengő napsütésben autót akart szerezni, hogy kivigyék őket az állomásra. Hétvége volt, mindenki készült a kimenőre, nem vállalták a fuvart. - Gyalog megyünk – mondta végül. - Nincs messze. - Értettem. - Szorosan mellettem jön! Ne próbáljon meglógni! Megérette? - Igen – mondta Tüske Gábor. Kiléptek a kapun, a fiú fellélegzett. Úgy mentek egymás mellett a járdán, mintha a legjobb barátok volnának, csak egy kis sétára indultak. Néhány lépés után a tizedes nem bírta szó nélkül. - Nagy szerencséje van, tudja-e? - Nem. - Majd rájön. Nem szokott így elengedni senkit. Gábor nem válaszolt. Nem tudhatta, mikor mond jót, vagy rosszat. Nem akarta magára haragítani az őrt. Végre kiviszik a győri pályaudvarra, és szabad lesz. Ezt a lehetőséget meg kell becsülni. Legjobb, ha nem mond semmit! Mit akar ez a lepcses tizedes? Mihez kezdjen most? Keserűség öntötte el a szívét, hogy dolgavégezetlenül vissza kell utaznia. Egy véletlen baleset miatt. Nem is lett volna joguk a bevinni laktanyába! Milyen eljárás ez? Mi az, hogy visszafordítják! Őt, a soproni diákot, akinek báli meghívója van ma estére. Ott kell lennie ma este a bálban. Úgy érezte, joga van beutazni Sopronba. Hamar megérkeztek az állomásra. A fiú nem pazarolta a pénzét, most is csak harminc kilométeres jegyet váltott. A tizedes elég messzire állt tőle. Nem hallotta, mit mond a pénztárosnak, s nem ellenőrizte, milyen jegyet vett. Eszébe sem jutott ez a lehetőség. - Ez a szerelvény megy Budapestre – mutatott az első vágányra. - Szálljon fel, utazzon el! Ez a parancs. - Értettem – mondta a fiú. Felkapaszkodott a hosszú, fekete pullman kocsi lépcsőjére. Látta, hogy a tizedes nagyon unja már őt, s a búcsúzkodást. A laktanyában várták a barátok az ultipartira. Tüske bement a fülkébe, lehúzta az ablakot, mosolyogva integetett a tizedesnek. A hangosbemondó azt harsogta, hamarosan indul Budapestre a személyvonat. Utána pedig azt: „Személyvonat indul Csornán, Kapuváron át Sopronba. A vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.” A tizedes türelmetlenül toporgott a peronon, és cigarettázott. Amint a kocsik meglódultak, búcsút intett a fiúnak, sarkon fordult, sietett a kijárat felé. Teljesítette a parancsot. A fiú felpattant a zöld műbőr ülésről. Különös érzés fogta el. „Szabad vagyok! – gondolta. - Nem fordulok vissza!” Kikémlelt az ablakon. A veszély elmúlt. Miért utazna Pestre, ha már eddig eljött? Gyorsan kiment a fülkéből, leugrott a lépcsőről. A lendülettől egy darabon még szaladt a vonat mellett, a peron végéig. Ott elesett, a bal bokája kissé megrándult. Nem számított rá, hogy villanymozdony húzza a szerelvényt, s pillanatok alatt felgyorsul. Bicegve visszaballagott, az állomáson leült az első padra. Ültében óvatosan megmozgatta, tornáztatta a lábát. Nem érzett nagy fájdalmat. Jót tett a pihenés. Felállt, megállapította, hogy tud járni, ugyanúgy, mint az ugrás előtt. Érezte, meg kell tennie, amit elhatározott. Végül is, szabadon mozoghat. Ezek a balfácánok feltartóztatták, kicsit késleltetik, de nem akadályozhatják meg terve végrehajtásában. Miért ne tudna beutazni Sopronba? Látta, hogy a GYSEV kurta, kis motorvonatának hátsó kocsijánál két géppisztolyos határőr vár az indulásra. Nevetgéltek, cigarettáztak. Ha majd int a forgalmista a zöld tárcsájával, felugranak, és igazoltatnak mindenkit. Talán még a legyeket is megszámolják a szerelvényen. „Ezek engem rögtön lekapcsolnának – gondolta a fiú. – Hiába van érvényes menetjegyem. Megint bevisznek a laktanyába. Mit tegyek?” Elfogta a félelem. „Csak autóstoppal csúszhatok át a határzáron - gondolta. - Meg kell próbálnom. Még csak dél körül jár. Este nyolcig odaérhetek, ha szerencsém van.” Kiment a pályaudvar elé, óvatosan körülnézett, mintha a tizedest keresné. Tudta, ha megint elkapják, nem engedik ki egykönnyen. Átvágott a téren, elhaladt a tanácsháza tornyos épülete mellett. Hamar kiért a Bécs-Budapest főút Győrön átvezető szakaszához. A Sztálin út és Lenin út kereszteződésénél rendőrlámpa irányította a forgalmat. Most sárgán villogott. Átkelt a zebrán, s balra fordult. Lassan bandukolt, kifelé a városból. Útközben meglátott egy kis élelmiszer boltot, s betért. Éhes volt, korgott a gyomra. A laktanyában elfelejtették megebédeltetni. Vett fél kiló kenyeret, egy forint ötven fillérbe került. Ez nem rengeti meg anyagi helyzetét. Kinn, a járdán elkezdte tördelni, harapdálni, ahogy régen a kollégiumban szokták a vaskos sercliket enni. A megmaradt kenyérvéget visszacsomagolta a papírzacskóba, begyűrte ballonkabátja zsebébe, és rágyújtott. Nagyon jól esett a cigaretta a szabad levegőn. |
1. Hazatérés Selymes, puha fényű nyári délután volt. A két gyerek a ház előtt játszott, a füves, papsajtos utca szélén. A szűk, kövezetlen járdán mosolygós, fiatal katona kaptatott felfelé. A nagyobbik gyerek észrevette, s gyanakvóan méregette. Annyiféle ember járt már errefelé az utóbbi időkben. Hirtelen felugrott a guggolásból, és boldogan rohant a férfi felé: - Apukám! A katona lerakta kezéből a málhát, két karjával magasba emelte a kislányt, és összecsókolgatta. Könnycsepp csillogott a szeme sarkában, szégyellősen letörölte. A kisebbik gyerek eddig szalmaszállal egyengette a piros hátú, apró bogarak, a bodobácsok útját. Most félbehagyta a játékot, riadtan felnézett. - Nem ismersz meg, kisfiam? – kérdezte az idegen. Egyre közelített hozzá a magas, egyenruhás valaki, s úgy nevetett rá, mintha ismerné. A kisfiút elfogta a félelem. Négy és fél éves volt, nagyon félénk. Borzongás futott át rajta. Azt hitte, a nővérét el akarja rabolni a katona. Felpattant, s iszkolt befelé a nyitott kiskapun át az udvarba. Torkaszakadtából ordított: - Anyu! Anyu! A telken hosszában húzódott végig a ház, ahol a nagyszülők laktak. A kiabálásra előjött egy idős asszony, megállt az ajtó előtt, a lépcsőn. Dermedten nézett a kapu felé, mintha csoda történt volna. Nem akart hinni a szemének. Igaz lehet ez? Döbbent csend ülte meg az udvart. Az asszony megindult lefelé a lépcsőfokokon. Lassan lépdelt fájós lábaival, oldalt fordulva. Ősz haját varkocsba fonta, s feltekerte kontyba. Vékony, fekete ruhát viselt, mint aki gyászol. - Ferenc! Te vagy az? - Én. - Édes gyermekem! Hazavezérelt az Úristen? A férfi belépett a kapun, a szürke salaktéglával kirakott gyalogjárón ment a ház felé, karjában a kislánnyal. Lerakta hátizsákját a kút mellé, a nagy eperfa tövébe, és mosolygott. - Megjöttem! – mondta. Úgy nézett körül a keskeny udvaron, mint aki tegnap ment el. Semmi sem változott. Pedig csaknem két éve járt itthon utoljára. Odalépett a magas, ötfokú beton lépcsősor aljába, átölelte az anyját, megcsókolta. - Sokat imádkoztunk érted, édes fiam. Azt se tudtuk, élsz-e még? Nem adtál hírt magadról. - A lágerből nem lehetett írni. - Hát fogságban voltál? Mondtam én, hogy biztosan elvittek az oroszok, mint a többi fiatalt. Jaj, Istenem! Drága Ferikém! Édes gyermekem! Már a halálhíredet keltették. Nem tudtuk, hogy elhiggyük-e? Azt mesélték, a magyar katonákat kiviszik Szibériába, ott fagynak meg mind. - Hát, én megúsztam. Hogy vannak, édesanyám? - Jól, hála az Istennek. Mit ennél, édes fiam? – kérdezte az asszony. Szemét elfutotta a könny. - Mindegy. Ami van. - Mindjárt levágunk egy csirkét. Azt nagyon szeretted paprikásan, nokedlival, uborkasalátával… Jó lesz-e? - Jó, bizony! A hangos szóra felébredt szundikálásából a katona apja, lassú, öreges járással előjött a belső szobából. Fehér ingben volt, s szürke csizmanadrágban, mezítláb. Megállt a küszöbön, megdörzsölte a szemét, mint aki rosszul lát, s beletúrt oldalra fésült, ősz hajába. Kemény pillantása lassan megenyhült, mély barázdákkal szabdalt, keskeny, ráncos arca felderült, és azt motyogta: - Áldott legyen az Úr neve! A katona lefejtette nyakából az anyja karját. Fellépett a lépcsőn az apjához, két oldalról megfogta a vállát, megcsókolta. Az öreg csak nézte a csukaszürke, idegen katonaruhát. - Isten hozott, drága fiam. Miért vagy német egyenruhában? - Debrecenben levették rólunk a régi göncöt, amiben hazajöttünk. Karanténban voltunk a Fertőtlenítő Állomáson, mindenkit féregtelenítettek. A fertőtlenítés után ezt adták ránk. Kaptunk öt forintot. Ez volt az obsit két év katonaság, egy év fogság után. Mondták, hogy új pénz, jó pénz, most bocsátották ki. - Mi még nem is láttuk. - Miskolcon, a Tiszai pályaudvaron megnyiratkoztam, meg is borotváltak. A borbély most látott először ötforintost. Egyik oldalán Kossuth apánk arcképe van, másikon a Kossuth-címer. Anyja megtapogatta a karját, a vállát. - Látom, jól vagy, hála Istennek. - Az utóbbi időben nem éheztem. Sanyi barátom elintézte, hogy bejárhassak a láger konyhájába segíteni. Mindig kértem kását. - És adtak? - Adtak. A két öreg erre nem szólt semmit. Ilyet még nem hallottak. Hogy egy hadifogoly nem éhezett. Az asszony nézegette az arcát, szemét, mit változott ennyi idő alatt? Igen, ez az ő fia, ez a hórihorgas, szép, barna fiatalember. De a fogság alaposan megváltoztatta. Megférfiasodott, megvállasodott. Arca megnyúlt, előreugrottak az anyjára jellemző erős pofacsontok, az álla szögletesebb lett. Szeméből kiégett az ifjúkori tűz. Már nem a régi gondtalanságról vallott, inkább fáradtság, elszántság, s mély szomorúság áradt belőle. - Gizi! Gizi! Megjött az urad! – kiáltott az asszony. A katona felesége hátul, a veteményes kertben felszedett néhány bokor krumplit, nem hallotta a beszélgetést. - Gizi, gyere már! – kiáltott újra az asszony. A fiatalasszony előjött, kapával a kezében. Rövidlátó szemével mereven bámult a lépcső felé, vajon ki érkezett? Elvakította a napfény, nem látott jól. Szemellenzőt formált a tenyeréből. Nézte, mit keres itt ez a német katona? Ez az ő férje? Magyar katonaruhában látta utoljára. Nem ilyen volt, amikor utoljára találkoztak. Az vékony, sovány, de fess, ápolt ifjú volt, ez pedig egy nyúzott, kimerült, megtört, fáradt férfi. A katona is csak nézte a nőt. Ez az ő felesége? Lassacskán két éve, 1944 decemberében látták egymást utoljára, amikor Ferenc a visszavonuló alakulatától hazajöhetett három nap szabadságra. Azóta igazi nő lett belőle. Az alacsony, tömzsi, kerek arcú, barna szemű asszonyka elől hajcsavarral felmagasította világos, gesztenyebarna haját, s kétoldalt lágy hullámokban bodorodott a vállára. Mozdulatlanul állt az udvar végében, mint aki kővé vált. A tűnődés csak néhány pillanatig tartott. Az asszony újra meglátta a lépcső alján álló alakban azt a szerelmes férfit, aki a vőlegénye volt. Be sem csukta maga mögött a kertajtót, eldobta a kapát, odaszaladt a katonához, a nyakába ugrott. Hosszasan csókolgatták egymást. - Úgy vártalak. Senki nem tudott rólad semmit. Azt mondták, biztosan meghaltál – mondta a feleség. - Majdnem – nevetett a férfi. - Én nem hittem el. Tudtam, hogy hazajössz. Az asszony kibújt a férfi öleléséből. Illedelmesen akart viselkedni az apósa és anyósa előtt. Az öregek puritán baptista életet éltek, mindenkit óvtak a paráznaságtól. Sosem látták a fiatalokat, csókolózni, ölelkezni. Beléjük ivódott, hogy mások előtt nem szabad kimutatni érzelmeiket, nem szabad engedni a testi vágyaknak. Majd lesz rá alkalom, ha kettesben maradnak. A katona leült a lépcsőre, lehúzta ormótlan, nagy, barna bakancsát, az átizzadt kincstári kapcát, lábát kinyújtotta, hogy megpihenjen. - Hát, itt vagyok – mondta, mintha maga se hinné. Ezerszer elképzelte ezt a pillanatot a fogság idején. Ez mégis más, mint amit a képzelet diktált. A valóság az, hogy a gyerekek megnőttek, a szülei lesoványodtak, megöregedtek, ráncosabbak lettek, a felesége is másabb lett. Nem tudta volna megmondani, milyen? Teltebb, asszonyosabb, érettebb lett. S még kívánatosabb. De hűvösebb, távolságtartóbb is, mintha idegen lenne számára. A beteljesülés mindig más, mint amit a várakozásban magunk elé képzelünk. Nem baj. Az a fontos, hogy életben maradt. Itt van, megjött. A mezítlábas, kerek fejű, szőke, kopasz kisfiú a kerekes kút mellett állt. Csodálkozva figyelte, mi zajlik a lépcsőn. Mindenki üdvözli, csókolgatja ezt a katonát, az anyja is. Pedig büdös. Érezni rajta messziről valami különös vegyszer szagát. És csúnya is. Ez nem lehet az ő apja. Látta az apját a fényképeken. Fiatal, szép, sima vonásai vannak, pici, hetyke bajsza, szeméből öröm sugárzik. Zubbonya feszül a vállán, a honvédsapka úgy áll a fején, hogy csúcsa az égbe mutat. Az ő apja egy szent. Lehet, hogy már fent van a mennyországban, a fellegek fölött, ahogy a nagymama magyarázta. Elesett a csatában. Hős. Ki ez a nagy, magas ember, akiről mindenki azt hiszi, hogy az ő apja? Az arca öreg, rücskös, barna, napégette. Nem is hasonlít arra a kedves magyar katonára, akiről álmodni szokott. Álmaiban fehér, selymes, puha bőre volt, amikor megcsókolta őt. - Milyen furcsa ez a gyerek - mondta a katona. - Gyere ide, Miklóskám! - mondta a nagymama. - Csókold meg apádat! A gyerek nem ment oda. Mindig azt hallotta, hogy a katonáktól félni kell, el kell bújni előlük. Azt hitte, valami rettenetes fog történni. Az idegen előveszi pisztolyát, és lelő mindenkit. Vagy eldob egy gránátot, és levegőbe röpíti házat. Egy éves volt, amikor az apja bevonult katonának. Azóta csak egyszer volt otthon szabadságon. A gyerek erre nem emlékezett. - Gyere már! – kacsintott Miklóskára az apja. Hátra dőlve ült a magas betonlépcső közepén, a naftalinos bakaruhától már félig megszabadítva. Zubbonyát levette, jól látszott erős, izmos felső teste. Az anyja felkapta Miklóskát, és odatette az apja ölébe. Az megcsókolta az arcát. A gyerek elhúzta a fejét. - Mi van? Nem szeretsz? - Hagyd csak! Idő kell neki. Nagyon kicsi még. - Nincs óránk! - mondta Miklóska. - Ezt miért mondja? - Mert nagyon megszidtam, amikor bejöttek az oroszok – mesélte Gizi. - Este a kis házban gyertyafénynél, teknőben mostam a gyerekek ruháját, hogy karácsonyra legyen tiszta holmijuk. Belépett egy magas katona. Nem láttam jól, azt hittem, te jöttél meg. Utána benyomult még kettő, leültek az asztalhoz. A gyerekek már aludtak. Miklóska felébredt, ült az ágyban. Kié a két gyerek, kérdezték. Az enyém, kié lenne? Nem akarták elhinni. Az egyik román katona a kredencen meglátta a kis női órát, amit tőled kaptam. A kezébe vette, nézegette. No, ennek vége. Akkor Miklóska megszólalt: „Van nekünk nagy óránk is, de el van ásva.” Tényleg így volt. Amikor közeledett a front, felástuk az asztal alatt a földes padlót, oda dugtuk el a nagy bőröndben az értékesebb holmit. Az ingaórát, apád zsebóráját, a jegygyűrűket, karikagyűrűket, a nyakláncot, rézmozsarat, kávédarálót, és az evőeszközöket és a vekkert. A katona nem értette, mit mond Miklóska, visszatette az órát. Anyukád észrevette, hogy kik érkeztek, lejött hozzánk, hívta a katonákat vacsorázni. Nem nagyon akartak menni, de aztán csak rászánták magukat. - Így volt, így – bólogatott a Ferenc anyja. - A fiatalabbik katona visszajött – folytatta Gizi. - Kibontott egy zsebkendőt, tele volt arany gyűrűvel, lánccal, mutatta, és magyarázott: „Csak kicsit bántani.” Én nem akartam érteni. Jött megint anyukád, hogy kész a vacsora, kolbászos rántotta. Sikerült elcsalni ezt is. Mondta, hogy fiam, szaladj át a szomszédba, Turaiékhoz, bújj el! - És? – kérdezte izgatottan a férj. - Elbújtattak, nem lett semmi baj. Ott vacogtam egész éjjel a hideg pincében. A sofőrbundába burkolóztam, amit te hoztál, amikor hazaengedtek szabadságra. Így menekült meg a vekker, és én is – mondta Gizi, s könnyek gyűltek a szemében. - Akkor elmagyaráztam Miklóskának, hogy nem szabad fecsegni. - Nekem sincs órám - nevetett az apa, és megmutatta a csupasz csuklóját. – Elvették a ruszkik. De van más, amit neked hoztam. Nézd meg! A katona előhúzta inge alól a bőrszíjon függő amulettet. Plexiből, egy lelőtt német repülőgép ablakának törhetetlen üvegéből készítette a fogságban. Napokig csiszolgatta, alakítgatta szabad óráiban egy vasdarabon. Az átlátszó, szív alakú medál két részből volt összeragasztva. Egyik oldalán a felesége, és a kislány arca látszott, a másikon az ő feje, és a még pólyás Miklóska kis kopasz kobakja, pisze orra, szétnyíló szája. A kisfiú nem ismerte fel önmagát, pedig itthon is láthatott ilyen szürke fotót, amelyből az apa köralakban kivágta az arcokat, és beillesztette a medálba. A katona kivette nyakából a plexi-szívecskét, és kisfiú kezébe adta. - Ez a fogságban végig velem volt – mondta. - Lehet, hogy ennek köszönhetem a hazatérésemet. - Meg a Jó Istennek – mondta a nagymama. - Hála neked, Uram! Nem engedhette el a füle mellett ezt az istenkáromló mondatot. Tudta, hogy a fia hitetlen, de nem adta fel a reményt, hogy egyszer megtér Istenhez. Miklóska sokáig nézegette a képeket. Most már elhitte, hogy ez az ember tényleg az apja. Nem keresi az eldugott órákat a házban, mint mások, s odaadta neki a nyakban függőjét. Nem lehet rossz ember. S mindenki ismeri, csak ő nem. Kezdett megbarátkozni az idegennel, bizalmába fogadta, és elárulta a titkot: - Van nyúnyak! Kiugrott apja öléből, és húzta a férfit az udvar végébe, az ólak felé. - Mit mond ez a gyerek? - Vannak nyulak - tolmácsolta a nagyanyja. A fiú mutatta a kezével a rozzant, deszkából készült nyúl ólat. A katona kinyitotta a dróthálós-rácsos ajtót, kiemelt a széna alomból egy piros szemű, szürke kisnyulat. Az anya nem törődött vele. Erre kiugrott két másik, fehér nyúlfióka is. A fiú visongott örömében, fogdosta, simogatta a kis állatokat. A katona is megsimogatta, nagy, érdes tenyerével. Aztán magához húzta a kisfiát, összecsókolgatta, s már tudta, hogy szent a barátság közöttük. A nyulak meghozták a bizalmat. A gyerek sugárzott az örömtől. - Rakjuk vissza őket! – mondta az apa. - Fű! Adok fűt! - Füvet? - Igen. A kisfiú ügyetlenül letépett néhány szálat az ól mellett sarjadó fűből, s nyújtotta a nyúlmamának. Az szálanként rágicsálta. A kicsik, amint visszarakták őket, odabújtak az anyjukhoz, és szopni kezdtek. - Bibis – mutatta a gyerek a kezét. – Fáj. Valamelyik nyulacska megkarmolta. - Majd meggyógyítom – mondta az apa, fújogatni kezdte, s megcsókolta a kis karcolást. Örömittasan felemelte fiát a karjába, s a levegőbe dobálta. Aztán a nyakába ültette, úgy vitte körbe az udvaron. Közben nyerített is. Miklóska élvezte a lovacskázást, kacagott. - Gyí – mondta -, gyí, paci! Még sosem látta a világot ilyen magasból. Már megbékélt az apjával, s megszerette. Nevetve tértek vissza a magas betonlépcsőhöz, s leültek. A férfi jó ideig el sem engedte a fiát. Féltékenyen odabújt hozzá a lánya, aki eddig kis rongybabáját babusgatta. A hasából már kikandikált a kenderkóc. A férfi átkarolta Ágikát is, a térdén lovagoltatta, simogatta, becézgette. Nem is tudta, melyiket szeretgesse jobban. Ez a hízelkedő kis, szöszke vakarcs az ő lánya, akinek a fényképét oly gyakran nézegette a fogságban? A feleségére alig jutott ideje. Gizi eközben levágott egy csirkét, forró vízben megkopasztotta, s az udvaron, újságpapír lángján leégette róla a tollpihéket. Bement az udvar alsó végében lévő kis házba. A nagy házzal szemben állt ez a kisebb épület, amelyet még az öreg Kóródi épített. Nyári konyhának szánta a két, háromszor négy méteres helyiséget. Vékony vályogfala, földes agyag padlója volt, a tetején megbarnultak a cserepek, sok helyütt moha telepedett meg a hézagokban. A házasságkötés óta ebben az egyik kis szobácskában húzódott meg a fiatal pár. Lakbért nem kellett fizetniük. Jöttek a gyerekek, Gizi otthon volt velük. Ferencnek kevés volt a fizetése a vasgyárban, de gyűjtötték a pénzt, építkezni akartak. Már a telket is megvették Szennán, a szomszéd faluban. Ott olcsóbban lehetett kapni. Ha nem jön közbe a háború, már saját házukban laknának. Gizi odarakta a levest és a pörköltet a tűzhelyre, bekeverte a tésztát, s nekiállt nokedlit szaggatni. Hamar elkészült az étel. Ferenc leült az asztalhoz, de csak a májat, zúzát és a kisebb darabokat harapdálta. Lassan kanalazta a nokedlit. Inkább az fogyott, egyik combot, s a fél mellet meghagyta. A felesége csak nézte, miért nem eszik? Azt hitte, tömi majd magába a paprikás csirkét. - Nem ízlik? - De, nagyon finom. Ilyet nem főznek lágerban – nyalogatta Ferenc a szája szélét. – Sokszor ábrándoztunk erről. - Hát akkor? - Nem akarok beteg lenni. Jobb először keveset enni. Meg kell szokni a gyomornak a rendes ételeket. Hallottam olyan esetet, hogy aki kiéhezve tömte magába a zsíros húst, másnapra felpuffadt, hányt, görcsölt, majdnem belepusztult a sok finomságba. Gizi csodálkozott, milyen óvatos, mértéktartó lett a férje. Mielőtt bevonult, egyedül megevett volna egy egész csirkét. A gyerekek a megmaradt combot rágicsálták. Hamar elteltek vele, egyre csak az apjukat lesték kis tányérjuk fölött. A fekete csikótűzhelyen felforrt a mosófazékban a víz. Gőzölgött, hangosan zubogott. Az asszony nagy fakanállal megkavarta. - Most már leveheted ezt a ronda egyenruhát - mondta. - Ki kell főzni! - Ki van ez fertőtlenítve. - Nem bánom én. Gizi odakészítette a meleg vízzel telt nagy lavórt a hokedlira. A dikóra kirakta a régi civil ruhát, az alsóneműt, s kiment az udvarra a gyerekekkel. Ferenc levetkőzött, szappannal bedörzsölte a testét, tetőtől talpig lemosakodott, durva vászontörölközővel megtörölközött. Belebújt a friss, tiszta alsóneműbe, felvette régi, barna nadrágját. A szára a bokájáig ért, derekán nem tudta begombolni, a szíj fogta össze. Feszült rajta minden, szűk lett a régi fehér inge is. Furcsa, könnyű volt a civil öltözék, mintha meztelen lenne. Nagyon elszokott tőle. Kiment az udvarra, leült a lépcsőre, az eperfa hűvösébe. Úgy érezte magát, mint aki újjá született. Mégiscsak hazakeveredett a fogságból. - Kinőtted a régi ruhát - állapította meg nevetve az anyja. - Az már igaz. - Mesélj, merre jártál te, édes fiam? - Majd elmondok mindent, sorjában. A beszélgetés félbe maradt, jöttek az érdeklődő, kíváncsi emberek. |
19. Recsk 1950. július 19-én megnyílt a recski haláltábor. Előző nap késő este indult ide a rabok első csoportja a kistarcsai börtönből. Egy tiszt búcsúztatta őket, ezekkel a szavakkal: - Ezután dolgozhatnak, könnyebben telik majd a rabság, s néhány hónapos munka után szabadulhatnak. A beszéd után az őrök pattogó vezényszavára Antal János harmincöt szocdemes társával együtt felszállt a leponyvázott katonai teherautóra. Sorban leültek a platóra, s megbilincselték őket. Tilos volt beszélgetni. A középen ülő ÁVH-sok kibiztosított dobtáras géppisztollyal vigyáztak rájuk. Vaksötétben utaztak a gödöllői pályaudvarig, ott felkapaszkodtak a marhaszállító vagonokba. Már világosodott, amikor megérkeztek a Mátra festői hegyei közé, egy birkalegelőre. - Ez nem lehet olyan rossz hely - mondta Antal János a rabtársának. - Jobb, mint a zárt börtön. - Jobb – bólintott Madarász Tibor. Közeledett feléjük az őr, befogták mindketten a szájukat. Az éjszakai harmattól még friss, jó szagú volt föld. Körös-körül hegyek, az erdők színes lombja, s öt-hatszáz méter magasba felnyúló sziklacsúcsok. Szép kilátás nyílt a távoli bércekre. Mindenütt madarak csiviteltek, egy magányos vadkörtefán balkáni gerle turbékolt. Antal fellélegzett, az égre emelte tekintetét, s azt suttogta magában: - Imádkozz értem, Margit! Már nem bánta, hogy az asszony vallásos. Azelőtt szégyellte, hogy ilyen maradi, s nem tudja meggyőzni a szocialista eszmék igazságáról. Most, a szenvedés tisztítótüzében rájött, hogy a hitben hatalmas erő rejlik. Eszébe jutott Árpád-házi Szent Margit, aki szűzen halt meg. Vajon az ő Margitja hű marad-e hozzá, megvárja-e kiszabadulását? Várkonyon az öreg Kóródi minden istentiszteleten megemlítette Antal letartóztatásának, és elvitelének ügyét, s azt mondta: - Imádkozzunk bebörtönzött, rabságban sínylődő magyar testvéreinkért. Az egész várkonyi gyülekezet fohászkodott Antal mielőbbi szabadulásáért. Felesége az elhurcolása, 1949 szeptembere óta semmit nem tudott róla. Nem sejtette, hogy Recskre került, azt sem, hogy létezik ez a haláltábor. Antal negyvenkét éves, sovány, barna szemű, kerek arcú, egyenes orrú ember volt. A feje búbján enyhén kopaszodott, halántékán a haja már őszülni kezdett. Fiatal korában a kohóüzemben dolgozott. Amikor Kóródi Ferenc tanoncként odakerült a keze alá, elkezdte, tanítgatni, sokat segített neki. Atyai jó barátja lett a suhancnak. Megbíztak egymásban. Arról sosem beszéltek, hogy Antal felesége baptista, és titokban odajár az öreg Kóródiékhoz istentiszteletre. Ferenc vigyázott a szájára, el ne kotyogja véletlenül. A gyárban senki nem tudott erről. Antal a kistarcsai börtönben már leszámolt az életével, mert eszébe jutott, mit mesélt neki Kóródi Ferenc az orosz lágeréletről. Ez vár rá is? Hiszen tárgyalás és ítélet nélkül internálták, s szó sem volt arról, hogy valaha kiszabadulhat. A hozzátartozóknak nem írhatott, és levelet, csomagot nem kaphatott. Tudta, hogy a törvények szerint csak hat hónapig tarthatna az ítélet nélküli fogva tartás. A rabságban volt ideje gondolkodni. Most felcsillant benne a remény. Megérkezésük után a rabok sorba álltak a kondér előtt. Híg malátakávét kaptak cukor nélkül, aztán az egész napra járó fél kiló kenyeret, s három szál cigarettát. Antal a sor végén állt. Már megszokta a használt ÁVH-s mundérból átalakított rabruhát, amelyet elől is, hátul is, széles, vörös míniumcsíkkal befestettek, hogy a foglyok messziről jól felismerhetőek legyenek. A Szovjetunióban is így jelölték a hazaárulókat. Amikor Kistarcsán átöltöztek, kaptak pulóvert, tábori sapkát, s kapcát. A lyukas, elnyűtt bakancs kicsit törte a lábát, de remélte, majd megszokja ezt is. A reggeli végeztével az ÁVH-sok kiosztották a feladatokat. Először a kisebb tanyaépületet kellett kitakarítaniuk. Ez volt a törzsépület, és az őrök szállása. A többi ÁVH-s a falu szélén álló kolostorban tanyázott már 1949 őszétől, amikor feldúlták az épületet, és elkergették az apácákat. A tábor parancsnoka, az egykori vasesztergályos, szintén a faluban lakott feleségével és két gyerekével az egykori uradalmi ispán lakásában. A legelő közepén tágas birkahodály állt, ezt kellett Antalnak és társainak alaposan kitakarítaniuk. Utána gyalulatlan, nyers fából priccseket ácsoltak maguknak. Igyekezniük kellett, ha éjszaka már itt akarnak aludni. Szalmazsákot nem kaptak. A közeli kazalból hoztak szalmát, szétterítették a priccsen, az egyik pokróccal letakarták, s a másikkal takaróztak. Vánkos nem volt, helyette a zubbonyt és a nadrágot rakták a fejük alá. Az őrök éjszakára rájuk zárták az ajtót, s az ablakot sem lehetett kinyitni. A juhok jellegzetes szagát nem sikerült elűzni az akolból. Por, törek, kosz és bűz volt a helyiségben. Szellőztetni nem tudtak, s éjjel nem volt szabad kimenni. Villany nem volt, az ÁVH-sok is petróleumlámpával világítottak. Az ivóvízzel takarékoskodni kellett, mert a lajtos kocsival csak keveset tudtak hozni a faluból. Fürdésre, tisztálkodásra nem jutott. Így ért véget az első nap. Hajnali négykor ébresztő volt. Antal még a kolompszó előtt, fáradtan, kialvatlanul ébredt. Felkelt a priccsről, lassan, komótosan öltözött. A barakkban sötét volt, alig látott az orráig. Végigsimított gyűrött, borostás arcán. Vajon mi vár itt rá? Kinn az őrök ordítoztak, a kutyák csaholtak, benn a rabok sietősen magukra kapták ruhájukat, s rendbe tették a körletet. Seprű nem volt, kézzel szedték össze a szalmatörmeléket. A priccsre simán, ránc és gyűrődés nélkül kellett leteríteni a pokrócot, mint a katonaságnál. Antal nem volt katona, mert az első világháború idején még gyerek volt, a másodikban pedig felmentést kapott. A tábori élet szokatlan volt számára. Reggeli után kezdődött a munka. Kistarcsán szakma szerint válogatták össze a rabokat, olyanokat, akik értettek az építő munkához, kőműveseket, ácsokat, asztalosokat, vasmunkásokat. Mind a harmincöten jobboldali szociáldemokraták és „frakciós kommunisták” voltak, akik ellenezték az SZDP és az MKP egyesítését. Most az ácsok és bognárok vezetésével famunkás brigádot alakítottak ki. Megkapták a szerszámokat, fejszét, szalagfűrészt, drótvágó ollót. Körbevették a tábor területét drótkerítéssel, s mellette, az erdőben harminc méter széles irtást vágtak. Önmagukat zárták be, mint a szovjet gulágok fegyencei, hogy meg ne szökjenek. A legnagyobb titokban készült a láger. A kitermelt fából, kettéhasított rönkökből nyolc darab, nyolcszor tizenöt méteres, cseréptetős barakkot építettek a hodály közelében a később érkezők számára. A törzsépület körül virágágyakat alakítottak ki, s az őrök ablakai alatt rózsák illatoztak, mint egy üdülőben. Kellemes, szép idő volt, jól haladtak. Nemsokára megérkezett Kistarcsáról az újabb csoport. Voltak köztük szocdemesek, és „fasiszták” is, akiket néhány napos rendőri őrizet után hoztak ide. Egy tiszt beszédet mondott, s végül kijelentette: - Aki szökést kísérel meg, azonnal lelövik. Antal János nézte az újonnan érkezőket, hátha van közöttük ismerős. Nem látott egyet sem. Egy ávós tiszt azt kérdezte a felsorakozott fegyencektől: - Ki ért a tűzi munkához? Antal kilépett a sorból. - Felügyelő úr, tisztelettel jelentem, én kohász voltam. - Tud ácskapcsokat készíteni? - Tudok, ha van hozzá anyag, és egy kis kemence. Két fiatal legény is jelentkezett a „fasiszták” csoportjából. Egyikük segéd volt a falusi kovács mellett. Bocskor Andrásnak hívták, magas, vállas, bivalyerős fiú, otthon, a műhelyben patkókat tört szét, egy marokba fogva, mint a perecet. Azért került ide, mert két társával régi katonanótákat énekeltek a kocsmában. Olyanokat, hogy „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája”. Beárulták őket, a népbíróság „tiltott dalok éneklése, és demokráciaellenes izgatás” miatt elítélte mindannyiukat. A harmadik társukról, aki tökrészegen aludt az asztal alatt, megállapították: ha ébren lett volna, ő is énekelt volna, ezért internálták. A másik jelentkező Zsendely Lajos volt, aki megbicskázta Vágó Balázst, a vasgyár pártbizottságának szervező titkárát. Kistarcsáról most elhozták Recskre, mint a népi demokráciára különösen veszélyes elemet. - Ismerik maguk egymást? – kérdezte a tiszt. - Nem – mondta Antal. - Mától kezdve együtt fognak dolgozni. A barakkok és priccsek építéséhez sok ácskapocsra volt szükség. Be kellett rendezkedni a házilagos gyártásra. Szögvas volt elegendő. Antal János, a brigád vezetője, a két fiúval egyszerű tábori kohót épített andezit kövekből. Olyan volt, mint a falusi kovácsműhelyek tűzhelyei, csak a fújtató hiányzott. A völgyből folyamatosan áramlott felfelé a hűvös levegő, ez élesztgette a tüzet. Ha lelassult a légmozgás, rongydarabokkal csapkodtak kohó körül. Szén, vagy koksz nem volt a lágerben, ezért fahasábokkal fűtöttek. Nagyon sok fára volt szükség. Bocskor András egy rozoga fűrészbakon aprította a kemény bükk dorongokat. Hamarosan megalakult a négyfős szénégető brigád is a lágerben, tőlük kaptak elég faszenet. Zsendely Lajos a szögvasat méretre vágta vasfűrésszel, s berakta a tűzbe. Amikor áthevültek, Antal hosszúnyelű fogójával kivette az izzó fémet, és egy síndarabon elkezdte kalapálni. A két végét kihegyezte, utána derékszögben meghajlította, hogy bele lehessen ütni a fába. Munka közben beszélgettek, ismerkedtek. A rabok egymás között tegeződtek, de a szocdemesek magázták a többieket. Antal is magázta a legényeket. Nem tudott róluk semmit, bizalmatlan volt velük szemben. Lehet, hogy ezek valóban kémek, hazaárulók, bűnözők. A két legény elmesélte, hogy miért kerültek ide, Antal bizalmatlansága lassan oldódott. Nem fasiszták ezek, nem a nép ellenségei, rendes magyar fiatalok, ugyanolyan áldozatok, mint ő. Bocskor András szívesen beszélt a falujáról. - Nálunk, ha autót látnak az emberek, rögtön elbújnak, annyira félnek. - Érthető – mondta Antal. - Hiszen alig van magánkézen egy-két személyautó. A helyi tanácsoknak sincs, csak a központi szerveknek és az ÁVH-nak. Antal fiatal korában olvasta a munkásmozgalom klasszikusait, Karl Liebknechtől Marxig, s nagyon tájékozott volt. Letartóztatása óta volt ideje elgondolkodni, miért alakult így a szociáldemokrácia története? Ha volt egy kis szabad idejük, arról beszélt a fiataloknak, hogy amíg az oroszok itt vannak, a kommunistákat nem lehet legyőzni. Elmondta nekik, mi volt a szocdem célja, hogy az erőszakot, a diktatúrát sosem tartották célravezetőnek, s nem olyan gátlástalanok, mint a bolsevikok, akik szétszakították a Kisgazda Pártot, megcsinálták a látszat-egyesülést az SZDP-vel, hogy megszerezhessék a hatalmat. A vasgyárban is egy sehonnai, jöttment idegen lett a „kisisten” a kommunista párt helyi szervezetében. Nem bírták elviselni egymást, s ez lett a vége, hogy ide került. A fiatalok érdeklődéssel hallgatták Antalt, s örültek, hogy ilyen nagy tudású férfival hozta össze őket a sors. - Ki kell bírnunk ezt is - mondta. - De az elrabolt éveinket senki sem adhatja már vissza. Szeptember első napjaiban Dobó József egykori csendőr főhadnagynak sikerült megszöknie. Erdőirtás közben elbújt a levágott gallyak mögé. Még nem voltak őrtornyok, sem dupla kerítés. Az ÁVH-s katonák ötvenméterenként álltak. Amikor nem néztek oda, úgy, ahogy volt, félmeztelenül elindult. Szétfeszítette a szögesdrót-kerítést, futásnak eredt az erdőben. Hétvége volt, csak este vették észre, hogy hiányzik. Átúszott az Ipolyon, kijutott a nagybátyjához Csehszlovákiába, de visszatért, mert az apját megfenyegették az ÁVH-sok, hogy a feleségét a szeme láttára fogják megerőszakolni, ha nem kerül elő a fia. Dobó megtudta ezt, s inkább hazatért. Visszavitték a lágerba, kis híján halálra verték. Rabkórházba került. A bíróság háromévi börtönre ítélte. A szökés miatt elhatározták biztonság fokozását. A tábort megnagyobbították, s körben a három méter magas, kettős szögesdrót-kerítést húztak ki, egymástól négy méteres távolságban. Közöttük felgereblyézett nyomsáv volt. Ötvenméterenként felállították a négy méter magas őrtornyokat, melyek lámpái éjjel is világítottak. Kiépítették az elektromos vezetéket, a fényszórókhoz saját aggregátort telepítettek, mert nem bíztak a külső hálózatban. Három magasfigyelőben géppuskások figyelték a mozgást. Kívülről a kerítést egy kilométeres körzetben nem volt szabad megközelíteni senkinek. Magyarországon eddig nem volt ilyen láger. Utána még több hasonló épült. Ezekbe bírósági ítélet nélkül, hamis vádak alapján - kémkedés, hazaárulás, szabotálás, államrend megdöntésére szőtt összeesküvés - meghatározatlan időre internálták az embereket. Október végén megérkezett Kistarcsáról az újabb, ötszáz fős csoport. Felsorakoztak a létszámellenőrzéshez. Az őrök „piszkos fasisztának” nevezték őket, vagy egyszerűen csak „ürgének”. A szocdemesek segítettek az őröknek a „fasiszták” ellenőrzésében, mint a német lágerekben a kápók. Rabruhában voltak, de szabadon járkálhattak a láger területén. Az ÁVH-sok szerint ők csak „megtévedtek”, ezért kaptak kiváltságokat. Kevesebbet dolgoztak, jobb bánásmódban volt részük. Abból a kondérból kapták az ételt, amelyben a java, a sűrűje volt. A brigádvezetők és szobaparancsnokok is megbízható szocdemesek közül kerültek ki. Némelyik rosszindulatban túltett az őrökön, de volt köztük emberséges is, aki, ha őr volt a közelben, hangosan szidta rabokat, de senkit sem bántalmazott. A láger külső őrségét katonai szolgálatra behívott kiskatonák, a „zöld ávósok” adták, akik úgy tudták, hogy a rájuk bízott rabok kémek, hazaárulók, a nép ellenségei. Egy szót sem válthattak velük, a közelükbe se mehettek. A belső őrség vörös csillagos, tányérsapkás tagjai, őrmestertől felfelé már igazi ÁVH-sok voltak. Nagy részük írni is alig tudott. Szadisták voltak, féktelen bosszúvágy égett bennük. Az volt a jelszavuk: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Egymást is „őrizték”, feljelentették a másikat vélt és valódi hibák miatt. Egy megvádolt ÁVH-s őrnek elege lett a szolgálatból, s az erdőben felakasztotta magát. Egy másik őrről kiderült, hogy az apja is ott van a rabok között. A tiszt azt mondta az ÁVH-s fiúnak, verje meg az apját. Az végrehajtotta a parancsot, aztán főbe lőtte magát. A legkülönösebb az a zsidó őr volt, aki megjárta a buchenwaldi náci tábort, s hazatérve belépett az ÁVH kötelékébe. Egyszer aztán letartóztatták, addig ütötték, amíg be nem vallotta, hogy amerikai kém. Akadtak az őrök között jószívűek is. Egyiküket elítélték, s maga is rab lett, mert túl engedékeny volt. A másik ÁVH-s „véletlenül” újságlapokat hagyott el, a rabok összeszedték, így jutottak friss hírekhez. Az őrök fizetése háromszor annyi volt, mint a gyári munkásoké, ez sok fiatalt vonzott a pályára. A lágerban elszállásolt őrök szabadnapjukon lejártak a faluba, részegen sokszor kötözködtek. A lágerről nem beszélhettek. A falusiak tudtak a tábor létezéséről, de azt nem sejtették, kik vannak ott, s mi zajlik bent? Kerülték az őröket, de néhány lány ÁVH-shoz ment férjhez, s ott éltek továbbra is a faluban. Az őrök olykor a maguk kedvtelésére szórakoztak. Az eldobott csikkel széttaposták, nehogy valamelyik „ürge” felvehesse. A keskeny, kikövezett járdáról félre kellett állni, ha egy ÁVH-s arra járt. A raboknak nem volt szabad szaladni, hangosan beszélni. Gyakran minden ok nélkül fekvőtámaszokat és békaügetést végeztettek velük. Mindennapos volt a kínzás, a gúzsbakötés. Az őrök tudták, hogy ez megsemmisítő tábor, ugyanúgy, mint náci táborok. Azt mondták a raboknak: - Innen nem kerültök ki élve. Veletek nem kell elszámolni. Ősz végén kezdődött az erdőirtás. A szerszámos barakkból fűrészt, fejszét, ékeket, csákányt, lapátot vételeztek, s indultak a munkába. Szálfákat vágtak ki, gúlákba rakták, ezekből készültek az újabb, cserépfedeles barakkok. Négy-nyolc ember cipelte a rönköket a gidres-gödrös terepen. Kiszedték a gyökereket is, elhordták a meddőréteget, hogy az útburkoláshoz használt andezit kövekhez hozzájussanak. Ha valaki megállt, a brigádvezetők és az őrök üvöltözve, ütéssel, rúgással buzdították munkára. A napi munkaidő tizenhat óra volt, s óráként csak öt perc pihenőt engedélyeztek. 1950 karácsonyán a rabok mindkét nap dolgoztak. Erőt csak az Istenbe vetett hitből lehetett meríteni, csak tőle várhatták, hogy szenvedéseiknek egyszer vége szakad. Itt a vad ateisták is hívővé változtak. Szent este Zsendely Lajos barakkjában egy bátor huszártiszt vezetésével imádkoztak a rabok, s karácsonyi dalokat énekeltek. Beárulták őket, az egész barakkot megbüntették. Kevesebbet kaptak enni, és többet kellett dolgozniuk. A huszártisztet és Zsendelyt fogdába vitték, majd büntető brigádba kerültek. Januárban, a kemény fagyban kihajtották a brigádot a hegyre, ahol kőbányát akartak nyitni. Az őrök irhabundában, csizmában, vállukon orosz dobtáras géppisztollyal álltak körülöttük. Már volt elég ácskapocs, Antalnak és a hozzá beosztott két fiúnak is be kellett állni a többiek közé. A magas hó alól kaparták ki a meddőréteget. Rongydarabokat, cementes zsákokat csavartak a lábukra, testükre, a katonasapkát mélyen a fejükre, fülükre húzták, hogy meg ne fagyjanak. Éjszakára csak egy vékony takarót kaptak. Az Antal mellett fekvő idős férfi megfázott, s meghalt tüdőgyulladásban. Hamarosan újabb ötszáz internált érkezett Kistarcsáról. Volt köztük sok szocdemes, többségükben iparos mesterek. A „fasisztának” minősített, elkülönített csoportban is akadtak munkások, de nagyrészt nyilasok, csendőrtisztek, katona- és rendőrtisztek, hivatalnokok, köztisztviselők, kulákok, kereskedők, tudósok, írók és művészek voltak, s egy vezérkari ezredes a Horthy-hadseregből. Az egyik zsidó rab, akit a nyilasok is bezártak Andrássy út 60-ba, majd később a kommunisták is, Antal János mellé került. Sokat beszélgettek. Egy alkalommal a fiatal férfi azt mondta: - Az ávósok és a nyilasok között lényegében nincs különbség. Nagyon kegyetlenek. De a nyilasok a tényeket akarták tudni, az ávósokat pedig csak érdekeli, hogy a fejükre olvasott hamis vádakat elismerje a rab. Én megjártam Dachaut is, az jobb volt. Az SS-ek urak voltak az itteni ÁVH-s őrséghez képest. Antal meghökkent. Nem válaszolt, csak sajnálkozva nézte a sovány, meggyötört fiút. A kiirtott erdőrész helyén a meddőréteg elhordása után megnyitották a kőbányát. A rabok a kitermelt köveket tróglin hordták le. Ez két hosszú rúd volt, keresztben vékony ágakkal sűrűn összekötözve. Az egyik őr belekötött Bocskor Andrásba. - Maga milyen nagy, derék ember, mégis rossz a teljesítménye - mondta. - Csak a kisebb köveket rakja a tróglira. Bocskort büntetésül egy földalatti cellába rakták. Itt csak egy kemény fa priccs volt, és állandó sötétség. Naponta egyszer, este kapott enni, fél csajka főzeléket egy szelet kenyérrel. Ha szólt valamit, következett a gúzsbakötés. Két karját a csuklónál összekötötték, lábát felhúzva lapátnyelet dugtak a térdhajlatba, úgy, hogy a csuklókat a térd alá feszítették. Két-három órát lehetett így kibírni a földön fekve, utána elájult a legerősebb ember is. Bocskor András két óra hosszat bírta. Akkor az őrök fellocsolták, rugdosták, gúnyolták, milyen erős legény, s visszaengedték a barakkjába. Ezután is a kőbányában dolgozott, normában, ezer kalóriával, napi tizennégy órás műszakokban. Teljesen legyengült, az őrök tovább szórakoztak vele, cukkolták. A tíz méter magas sziklafalból csákánnyal kellett a kisebb darabokat lefejteni. Nem bírta, pedig hozzá volt szokva a nehéz testi munkához. A minimális koszton végzett emberfeletti munka felemésztette energiáit. Munkamegtagadás miatt ismét fogdába vitték. Innen békaügetésben kellett visszamennie a barakkba. Útközben egy őr eléje állt, s a fiú a szabályokat betartva azt mondta: - Felügyelő úr, Bocskor András jelentkezik, és engedélyt kér, hogy továbbmehessen. Az őr nevetett, s engedélyezte a továbbhaladást. A legény újra a kőbányába járt dolgozni, nagyon igyekezett, száz százalékot akart teljesíteni, hogy ne rontsa le a brigád átlagát. Néha úgy érezte, nem bírja tovább, mindjárt összeesik. Könnyebbséget csak az hozott, hogy április 4-e, a „felszabadulás ünnepe”, munkaszüneti nap volt. A vasárnapi társadalmi munkában az őr megdicsérte: - Lássa, most jól dolgozik, mutassa meg, milyen erős, vigye le ezt a követ. Bocskor a vállára vette a nagy sziklát, lecipelte. Sikerült, gondolta, és elmosolyodott. A következő másodpercben összeesett és meghalt. Senki sem tudta, hogy szívbeteg. Antal nagyon szomorú volt, hogy elvesztette egyik földijét. Májusban Michnai Gyula egykori tiszti iskolásnak és hét társának sikerült megszöknie. A kőbánya működéséhez robbanóanyagra volt szükség. Ennek raktárát biztonsági okokból a kerítésen kívül akarták elhelyezni. Rést nyitottak a szögesdróton, hogy ne kelljen körbe menni a kapun át, s a rabok elkezdték építeni a külső raktárt. Michnai szerzett egy ÁVH-s őrmesteri egyenruhát, s tetőtől talpig beöltözött őrnek. Vasárnap reggel, őrségváltás után, szemére húzott tányérsapkával, fából faragott géppisztoly-utánzattal maga előtt hajtotta hét rabtársát a kerítésig. Ott rákiáltott a magasban posztoló, újonnan érkezett őrre, ahogy az ÁVH-sok szokták, hogy engedje ki őket a külső munkára. Az állandó őrség kimenőt kapott, az új őr pedig nem ismerte fel őket. Kivonultak és eltűntek az erdőben. Hét szökevényt elfogtak, ám Michnai kijutott Bécsbe, s a Szabad Európa Rádiónak beszélt a magyar gulagról. Emlékezetből felsorolta ötszázhúsz rabtársa nevét. Így tudta meg a világ, és otthon a hozzátartozók, hogy milyen láger van Recsken, s kik vannak ott. Zsendely Lajos nyakas magyar volt, nehezen szokta meg a recski rendet, és a sovány kosztot. A fegyencek többnyire híg káposzta főzeléket, borsót, babot, tésztát, lencsét, krumplit, marharépát kaptak ebédre, s olykor pár darab lóhúst is. Evés közben leülhettek volna a földre, de inkább egy hajtásra kiitták a levest, s állva ettek. Vacsorára rántott leves volt, aztán jött takarodó, üres, korgó gyomorral. Zsendely füvekkel, bogyókkal, csigákkal igyekezett kiegészíteni az étrendet. Ez tilos volt, ha az őr észrevette, fogda és gúzsbakötés járt érte. A rendtartás szerint nem volt szabad enni a disznók moslékjából, a lovak zabjából és melaszos korpájából sem. De akadt egy jószívű kocsis, aki szemet hunyt, ha ellopták és megették a lovak abrakját. Néha az őrkutyák eledelét is megdézsmálták. Aki nem volt elég élelmes, éhen halhatott. Az erős vasgyári munkás nemsokára csont soványan, rongyosan, koszosan támolygott. Hiányzott a cigaretta is. Szenvedélyes dohányos lévén kevésnek bizonyult a néhány szál, amit kaptak. Sokszor elcserélte a kenyerét cigarettára. Kínjában már szárított falevelet, és megpirított, porrá tört makkot is csavart a papírba, s azt szívta. Ha a raboknak volt egy-két szabad percük, elmesélték egymásnak a látottakat, hallottakat. Jól működött a lágerhíradó. Antal sok tragikus esetről hallott a társaitól, ezeket jól az emlékezetébe véste. Ismerősét, a szocdemes villanyszerelőt kikísérte az őr a táboron kívülre. A szerelő mászóvassal felkúszott az oszlop tetejére, munkához látott, de a szerszámos táskájából véletlenül kiesett a kalapács. Éppen az ÁVH-s őr lába elé. Az megijedt, egy egész sorozatot, hetvenkét töltényt kilőtt a levegőbe. A szerelő nem esett le, tartotta biztonsági öve és a mászóvasa. Létrán felmásztak érte, lehozták, de már halott volt. Voltak idős, beteg emberek, akik éhen haltak. A láger kórházából a rabok tróglin húzták el a letakart holttesteket, s elföldelték a közeli erdőben, jeltelen sírban. Olykor az ÁVH-s körlet mellett hosszú faládák hevertek, mellettük szerszámok. Ezek aztán rejtélyes módon eltűntek. Az a hír járta, teherautón szállítják el a ládákba tett hullákat, a szennyes ruhákkal együtt Budapestre, a Mosonyi úti laktanyába. Senki sem kereste őket, hiszen a rokonok azt sem tudták, hogy ide, a haláltáborba hozták a szeretteiket. Recsk halotti anyakönyvében csak három elhunyt szerepel a táborból, de a rabok százharmincról tudtak. |
1. Sztálin halála Jeges szél süvített Moszkva fölött. Sztálin szombat este szokása szerint filmet nézett a Kremlben. Az amerikai westernek voltak a kedvencei, ezek elűzték rossz kedvét, megszabadították nyomasztó gondjaitól. A mozizás után a vendégekkel együtt áthajtattak a kuncevói dácsába. Ezt a városszéli nyaralót kedvelte legjobban. Újbort ittak, amely könnyen fejébe száll az embernek. Sztálinnak hihetetlen jó kedve kerekedett tőle. Immár hetvennégy éves volt, sűrű hajában ősz szálak csillogtak, de még most is szerette asztal alá inni a vendégeit. Nem tudott mértéket tartani. Gyógyíthatatlan alkoholista volt, de erről nem tudott a világ. Az apja már pólyás korában pálinkával átitatott kenyeret dugott a szájába, ha sírt. Most szűkebb környezete ivott vele, elviselték gúnyolódásait, durva tréfáit, s nem mertek beszélni róla. A Gazda személye tabu volt. A kissé himlőhelyes, alacsony, zömök ember csak a mauzóleum mellvédjén látszott nagynak. Ravasz, sunyi, fekete bajuszos arcáról, sűrű szemöldöke alatt ülő, élénk, világosbarna szeméből semmit nem lehetett kiolvasni. Ezen az estén is kekiszínű zubbonyt viselt, nadrágját a csizma szárába gyűrte. Lassú léptekkel járkált a szobában, majd leült az asztalhoz, pipáját markoló bal kezét mereven melléhez szorította. Halkan, grúz akcentussal beszélt Hruscsovhoz, aki Sztálin parancsára eljárta a tapsoló publikum előtt a tempós ukrán népi táncot, a gopakot, amely tele van guggolásokkal. Utána a férfiak - feszélyezettségük ellenére -, egymással keringőztek. A nagy vezérnek nem lehetett ellentmondani. A vacsora, mint máskor is, hajnali ötig tartott. Sztálin nagyon feldobott volt, mondhatni, részeg. Miután elmentek a vendégek, kezdte furcsán érezni magát. Az őrséget elküldte, ne lássák, ne hallják, mit csinál. Szobái őrizetlenül maradtak. Dél körül szokott felkelni, addig az őrök moccanni sem mertek. Délután nyugtalankodni kezdtek, de hívás nélkül egyikük sem léphetett be a Gazdához. Kívülről látták, hogy estefelé villany gyúlt az egyik teremben. A dácsa őrparancsnoka ekkor benyitott a szobába, hogy átadja a Kremlből érkezett levelet. Sztálin az íróasztala mellett feküdt a szőnyegen. Alatta és mellette sűrű, büdös folyadék volt. Az Acélember, a „népek atyja” maga alá vizelt. - Átvihetjük a díványra? - kérdezte az őrparancsnok. Sztálin a fejével intett, hogy igen. Már nem tudott beszélni. A testőrök óvatosan felemelték, s miközben áttették a fekvőhelyre, minden ízükben remegtek. Csak le ne ejtsék! Csak meg ne sérüljön! Ha felépül iszonyatos bosszút fog állni rajtuk. Érezték mind, most a fejükkel játszanak. Eddig el sem tudták képzelni, hogy hozzá érjenek ehhez a csodálatos emberhez. S most itt van kezükben a teste, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Tőlük függ az élete. Finom mozdulatokkal lefektették az ágyra, s betakarták. Sztálin bólintott, lehunyta szemét, elaludt. A testőrök megnyugodtak. Az őrparancsnok rohant a telefonhoz. Hruscsov, Berija és a többi pártvezér hamarosan odaért. Úgy látták, Sztálin csak alszik, kár lenne felzavarni. Pihenje ki magát. Elég idős már az ilyen hosszú dorbézoláshoz, több idő kell neki a regenerálódáshoz. Nem tudták, mit tegyenek? Ahhoz voltak szokva, hogy a generalisszimusz mindent parancsba ad nekik, s ők végrehajtják. Most miért nem mondja meg, mi a teendő? Megnyugodva hazamentek. A súlyos agyvérzés után éjszakára Sztálin ottmaradt egyedül az ágyán. Másnap, március 2-án az őrparancsnok újból telefonált. Sztálin állapota nem javult, nem kelt fel. Hozzanak orvost! Hruscsov és társai este újból odahajtattak a dácsába, most már orvosokkal. Sztálin nem sokkal korábban rendeztette meg a zsidó orvosok perét, azzal a váddal, hogy el akarják őt tenni láb alól. Most az orvosok remegtek, félve fogták meg a csuklóját, hogy megnézzék a pulzusát. Még azt is megkérdezte egyikük, kigombolhatja-e az ingét, hogy meghallgassa a légzését és szívverését? A másik kivette a vezér szájából a protézist, idegességében leejtette a szőnyegre. Az őrparancsnok legyintett. Csend volt. Mintha mindannyian összebeszéltek volna, jobb, ha ez az ember nem tér többé magához, mert nem tudni, hogyan állna rajtuk bosszút. Az biztos, hogy utólag nem lesz megelégedve az ellátással, az ápolással, ha kiteszik a lelküket, akkor sem. Ez egy paranoinás őrült. Saját harcostársait is kivégeztette, Kirovot, Zinovjevet, Buharint. Üldözte és pusztította honfitársait, megölt huszonöt millió embert, s milliók töltöttek éveket ártatlanul a börtönökben, lágerekben. Senki sem okozott több szenvedést az emberiségnek, mint Sztálin. Berija, akit a háta mögött csak Kaukázusi Hóhérként emlegettek, nem sürgette az orvosokat. Félt Sztálintól. Lehet, hogy most ő következne. De miért kellene Sztálinnak életben maradnia? Senki sem örökéletű. Majd szépen bebalzsamozzák, s berakják Lenin mellé a mauzóleumba. Lehet, hogy a gutaütés után élne még egy pár évig, de minek? Hogy állhatna a népek elé egy félig béna, lefittyedt ajkú, makogó Sztálin? Kerekes székben ülne, Hruscsovval felváltva tologathatnák egyik pártgyűlésről a másikra. Ez a Szovjetunió megcsúfolása volna. Jobb, ha hagyják szép csendben kiszenvedni. Mindenki jobban jár. Leginkább ők, akiknek nem kell többé a kívánságait lesni, s értelmetlen parancsait végrehajtani. Sztálin időnként még visszanyerte eszméletét, s érezte, hogy közeledik a vég. Furcsának találta, hogy nincs tovább, nem tehet a végzet ellen semmit. Annyira megszokta már, hogy parancsait végrehajtják. Most is azt kívánta, nyíljon meg az ég, ömöljön felé a fény. Ám az éj sötét leple betakarta őt, s a Kreml tornyait. Fel akarta emelni a bal lábát, de nem sikerült. Hideg verejték lepte el homlokát. A keze sem mozdult. Tagjai lassan mind megbénultak. Hol vannak az orvosok? A hívei? Szolgái? Nem pusztulhat el így, mint egy kutya az árokparton. Eszébe jutottak ifjúi évei. Gyerekkorában sok szörnyűséget látott Grúziában. A szegénysoron laktak. Ezért is ment papneveldébe, azt hitte, az emberiség megváltója lesz belőle. Csalódott az egyházban, marxista, kommunista lett. Nem elég imádkozni, tenni kell a jobb életért. Alapjaiban megforgatni, megváltoztatni a világot. Sikerült. Neki sikerült egyedül. Az ostoba elődök, Marx, Lenin és a többiek csak álmodoztak. Nem ismerték fel, hogy vad erőszak nélkül nem lehet a régi világot eltörölni. Ő tudta, hogy a burzsoázia nem adja át önként a hatalmat, tudta, hogyan kell rákényszeríteni akaratát a néptömegekre. Mózes mit ért el a kőtábláival? Semmit. A nép hiszékeny és ostoba, korbács kell neki, és kancsuka. Csak tűz és vér árán lehet az új társadalmat felépíteni. Ő rájött erre, és mindent elért, amit akart. De nem mindenki tudta őt követni. Nehéz is megérteni, amit ő kigondolt. Ezért van most egyedül. Mindenki magára hagyta. Eszébe jutott egy ima, melyet még a papi iskolában tanult. Elkezdte mormolni. Hátha mégis van Isten, akinek létét tagadni kellett mindvégig, hogy a buta muzsikok megértsék, nem Istenben kell bízni, hanem őbenne. Isten, Isten! Ha vagy, gyere ide! Gyógyíts meg! Fel akarok kelni! Isten nem válaszolt. Sztálin ismét kómába esett. Amikor újból magához tért, kint már világos volt. Aztán kezdett újból elsötétedni a világ. - Furcsa - gondolta Sztálin. - Hiszen nappal van, csak most ébredtem fel. Megpróbálta mozgatni a kezét, nem sikerült. A lába sem engedelmeskedett akaratának. Nem tudott felkelni. Cserbenhagyta saját teste. Az agyi erek többsége már elzáródott, s megtelt alvadt vérrel. Csak egészen kis hely maradt meg a gondolkodásnak, és az emlékezésnek. Nem nyerte vissza teljesen az eszméletét, nem tudta, kicsoda valójában? Halála óráján a nagy Sztálin visszaváltozott grúz kisfiúvá, Dzsugasvilivé, aki egykor volt. Úgy érezte, az apja sámfával veri a fejét. Duzzadt, lila ajka megremegett. - Apa, ne bánts! - mondta volna, de már nem tudott beszélni. Az apja szegény cipészként kereste kenyerét, fenyegetően a feje fölé emelte a sámfát. - Szabad lopni, Koba? - kiabálta. - Majd megtanítalak én a becsületre! Ne vedd el a mások kenyerét! - Éhes voltam, apa! - Akkor se! Apja lesújtott rá. Érezte agyában a szörnyű ütést. Egy pillanatra homályosan, ködszerűen felvillant előtte a papnevelde kápolnájának oltárképe, középen Jézus alakjával. A szentkép megmozdult, Jézus kinyújtotta felé a karját, s azt mondta: - Gyere! Sztálin légzése és szívműködése ebben a pillanatban leállt. Az őrparancsnok jelentette a halál beálltát a vezetőknek. Hruscsov és Berija ismét tanácskozott, megbeszélték, hogyan adják tudtára a világnak a szomorú hírt. 1953. március 5-én, este tíz óra előtt tíz perccel a moszkvai rádióban beolvasták a közleményt: „Lenin fegyvertársának, aki zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének szíve megszűnt dobogni.” Rákosi Mátyás egyedül ült Lóránt utcai villájának első emeleti dolgozó szobájában. Megrázta Sztálin halálhíre. S főként az, hogy a rádióból kellett megtudnia. Miért nem hívták fel a moszkvai elvtársak? Kegyvesztett lett? Nem bíznak benne? Milyen felfordulás lehet most a Kremlben? Ki lesz az utód? Ezután semmi sem lesz úgy, ahogy eddig volt, ez biztos. Át fogják értékelni a múltat. Rákosiban egy pillanatra átfutott valami furcsa érzés: nem elég biztonságos a villa, meg kell erősíteni a védelmét. 1949-ben költözött be az épületbe a feleségével, a jakut származású Fényicskával, és az asszony fiával, Vologyával is, akit a pártvezér örökbe fogadott. A ház pincéjében óvóhely volt, páncélüvegből készített szűk ablakokkal. A környéket sorompóval zárták le, s az ÁVH különleges egysége adta az őrséget. Talán ez sem elég. A földszinti mozitermet, és a kerti úszó medencét át kell alakítani védelmi célokra. Rákosi arra gondolt, fel kellene bontani a bárszekrényben tartogatott skót whiskyt. Nem ivott soha alkoholt, most mégis szívesen felhajtott volna egy-két kupicával. Töltött egy pohárkával, s rögtön kiköpte a szőnyegre. Hányingere támadt. Eh, butaság. Hogy juthat ilyesmi eszébe. Benyúlt az íróasztal fiókjába kivett egy tábla csokoládét, s azt majszolgatta, ahogy máskor is szokta. Utána rágyújtott egy amerikai cigarettára. Mi lesz most? – tűnődött, s mereven nézett a semmibe. Hogyan fog megbirkózni az új feladatokkal? Itthon megélénkült Nagy Imre köre, aktivizálódtak a revizionisták. Erélyesen fel kell majd lépni ellenük. De kire számítat? Egyedül Gerőre. A tömegek hangulata kiszámíthatatlan. Könnyen fel lehet tüzelni az embereket, s az ellenség ki fogja használni ezt az alkalmat. Sosem lesz vége ennek a harcnak. Benyitott a szobába Fényicska. - Matyi, nem kellene lefeküdni? - kérdezte. - Hagyj békén, Mucikám. Még dolgozom. Későn szokott nyugovóra térni, néha hajnalig tanulmányozta az ÁVH jelentéseit, s törte a fejét, ki ellen hogyan kellene eljárni. A Rajk-per kiötlése különösen sok álmatlan éjszakájába került. Most hasonló lelkiállapotba került. Éjjel kettőkor ágyba bújt, de nem tudott elaludni. Odakint már derengett, amikor álomra szenderült. Sztálin holttestét bebalzsamozták, és a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában felravatalozták. Három napig ott feküdt, ezalatt százezrek vonultak el a ravatal előtt. Március 9-én délelőtt tíz órakor kezdődött a gyászszertartás. A vezér koporsóját a párt és kormány vezetői vállukon vitték ki a csarnokból, s ágyútalpra emelték. A gyászmenet lassú léptekkel haladt a Vörös tér felé. Ott a koporsót levették az ágyútalpról, magas talapzatra tették. A vezetők sorban elbúcsúztak tőle. Utána bevitték a mauzóleumba, s elhelyezték Lenin mellett. Amikor a Kreml toronyórája tizenkettőt mutatott, eldördült a tüzérségi díszsortűz. A Szovjetunióban, s az egész Béketáborban öt percre megállt az élet. Zúgtak a gyárak szirénái, a mozdonyok és a gőzhajók sípjai. Megálltak a vonatok, az utcán a buszok, villamosok, s a gépkocsik. A mauzóleum előtt díszlépésben vonultak el a katonai egységek. A temetéssel egy időben Budapesten ezrek és ezrek mentek a Sztálin-térre, a vezér szobrához transzparensekkel, Sztálin-képekkel, hogy az elhunyt gyászkeretes képe előtt leróják kegyeletüket. Sokan istenként tisztelték Sztálint, most rémület fogta el őket. Sírtak, zokogtak, s azt gajdolták: - Meghalt az édesapánk. Jaj, mi lesz most velünk? Mi lesz nélküle? Ha vérszemet kapnak az imperialisták, kitör a harmadik világháború, és nincs Sztálin, aki megvédené a békés országokat. Meghalt, jaj, meghalt! Hihetetlen! Érezték, hogy ezután minden másképp lesz, de azt nem tudták elképzelni, hogyan? Délben végigzúgtak a völgyön a vasgyár szirénáinak hangjai. A harangok hallgattak. A gyárban vesztegeltek a gépek, a munkások feszes tartásban sorakoztak mellettük. A kohók közelében, az erőművel szemben zászlódíszben állt a kohósi pártház. A vörös zászlókra fekete gyászszalagokat kötöttek. A műhelyekben, a hatalmas üzemcsarnokokban is vörös és fekete zászlók lobogtak. A négy kohó nem állhatott le, most is izzott, fortyogott bennük a folyékony vas. Finom por és korom szállongott körülöttük, s a kürtőjükből lassan, sötéten gomolygott elő a füst és gáz. Kóródi Ferenc az I. számú kohónál igazgatta az adagoló mázsálóját, amikor megszólaltak a szirénák. A magas, izmos, katonás tartású férfin kifakult kék munkásruha feszült. Verejték égette a szemét. Felállt, kiegyenesítette fájós derekát, s körülnézett: miért szólnak a szirénák? Ja, igen. Most temetik a vén postarablót, gondolta. Úgy érezte, mintha elvonult volna az égről egy sötét felhő. Sztálin sok szenvedést okozott neki és családjának. Elhurcolták hadifogságba, megbetegedett, s hazatérve sem tud boldogulni. Ezután talán jóra fordul minden. Geréb Sándor párttitkár éppen a versenyirodáról jött, megállt Kóródi mellett, s vigyázz-állásba merevedett. Barna, göndör haja a homlokába hullott. Osztálytársak voltak az izraelita elemi népiskolában, most is bizalmas kapcsolat volt közöttük. - Mit hallottál? - kérdezte Kóródi amikor elhallgattak a szirénák. - Mi lesz ezután? - Sztálin elvtársat még sokáig gyászolni fogjuk - felelte Geréb. - Kár. Geréb hamiskásan mosolygott, s azt mondta: - Vigyázz a szádra. Sztálin meghalt, de a hívei itt vannak. Geréb mindig igyekezett megóvni Kóródit az áskálódásoktól, feljelentésektől, s a múlt nyáron az ÁVH helyi parancsnokát is lebeszélte arról, hogy eljárást indítson Ferenc ellen. Most sem árt az óvatosság. - Műszak után gyászröpgyűlés lesz - mondta Geréb. - Feltétlenül gyere el! Ki van adva, hogy mozgósítsunk mindenkit. - Még most is Sztálinnal kell foglalkozni? - dohogott Ferenc. Bosszús volt, mert csak az idejét rabolták a sok értekezlettel, szócsépléssel. Tudta, sokan reménykednek, hogy Sztálin nélkül összeomlik a Szovjetunió, és jönnek az amerikaiak. - Addig már guggolva is kibírom - mondogatta a cimborája, Csomós János is. Még szóltak a szirénák, amikor Sárik Jenő berohant a kohósor öltözőjébe. A falon a szokásos dekoráció díszelgett: legfelül vörös csillag, alatta Rákosi vigyori arca és Sztálin gyászkeretes képe. És az elmaradhatatlan szöveg: „Éljen Sztálin, éljen Rákosi!” Az ablak felőli oldalon szerény felirat hirdette: „Vigyázz a tisztaságra!” Sárik felállt a lócára, és letépte Sztálin nagy, színes képét a falról. Az öltöző őr az ajtóból figyelte. Azonnal hívta a gyári rendőrséget. Félt, hogy őt teszik majd felelőssé a rongálásért. Tudta, hogy a kegyeletsértést nem veszik majd félvállról a felettesei. Futva érkezett két egyenruhás, piros parolis, tányérsapkás gyárőr. Megálltak a bejáratnál, elhűlve nézték a bűncselekményt. A papírdarabok az öltöző betonpadlóján hevertek, a férfi arcán torz vigyor ült, s még mindig taposta bakancsával a fecniket, szinte táncolt rajtuk. - Mit csinál, jóember? - kérdezte az idősebbik őr, hangjában őszinte sajnálkozással. - Tudja, mi jár ezért? - Nem érdekel - mondta nevetve Sárik, s énekelni kezdett. - Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály, országunk élni fog, mert László nagy király. - Ez megőrült - mondta az öltöző őre. - Álljon meg! - kiáltott az ifjabbik gyárőr, és fenyegetően felemelte kezét. - Misi bácsi, ki kell hívni az ÁVH-t. Hamarosan megérkezett két marcona alak. Fekete bőrcsizmájuk csattogott a kövezeten, zubbonyuk feszült a mellükön, látszott rajtuk, hogy nem ismernek tréfát. A tizedes kinyitotta pisztolytáskáját, mutatva elszántságát, de a fegyverét nem vette elő. Sárik erre sem reagált. Borostás, kék munkaruhás, tagbaszakadt, rekedt hangú férfi volt. Műszakkezdés előtt a kapu közelében lévő talponállóban megivott fél rumot, egy korsó sört, utána csak rátöltött. A szeme véreres volt. A tizedes kis ideig tűnődött, hogyan szálljanak vele szembe, majd gyors, határozott mozdulatokkal lefogták, kezét hátracsavarták, megbilincselték. - Velünk jön! - mondta a tizedes, és maga elé lökte a férfit. Benn, az ÁVH helyi laktanyájában megmotozták, levetkőztették, s bezárták a pince egyik cellájába. Homlokkal a fal felé kellett fordulnia, és ott állni, amíg össze nem csuklik. Éjfélig hozzá sem szóltak. Akkor kezdődött a kihallgatás. Gyarmati Béla százados azzal kezdte: - Maga áruló, a dolgozó nép ellensége. Az 1948-as választások után a kaszinó épületében tartott taggyűlésén nyilvánosan elégette az MDP-tagkönyvét. Így volt? - Bedobtam a kandallóba. - 1951-ben részt vett egy külföldi kémbanda szervezkedésében. Lázító röpcédulákat szórt szét a gyár területén. Elismeri? - Nem. Ártatlanul ültem tizennégy hónapig. Száz kilóról negyvenhét kilóra fogytam. - Ez nem tartozik ide. Nem mondták magának, hogy erről ne beszéljen soha, senkinek? - Mondták. - Akkor miért beszél? És miért tépte le Sztálin elvtárs képét? Sárik nem válaszolt. - Milyen szervezkedés tagja? Kik a társai? - Nincsenek társaim. - Ne hazudjon! Puhítsátok meg! - mondta a százados a verőlegényeknek. Gyarmati kegyetlen ember hírében állt. Korábban az ÁVH budapesti központjában dolgozott. Büntetésből került vidékre, mert egyik este pisztolyával részegen a levegőbe lövöldözött a Városligetben. Bánatában ivott, kiújult a gyomorfekélye, s ettől állandóan ideges volt. Komolyan vette a párt utasítását: minden gyár, bánya, minden vállalat az osztályharc csatatere. Sztálin halála után még vadabb lett, akárcsak a többi ÁVH-s. A férfi kapott két hatalmas pofont. Visszavitték a zárkájába, bakancsát lehúzták, és gumibottal püfölték a talpát. Csak akkor hagyták abba, amikor kiserkent belőle a vér. Egész éjjel ott feküdt a priccsen véresen, étlen-szomjan. Este még beraktak az ÁVH pincéjébe egy tizenhat éves ipari tanulót is, mert a kohósi gyárkapu közelében csúzlival kilőtte a színes képen Sztálin bal szemét. Reggel Kónya Benjámin parancsnok behívatta szobájába Gyarmati századost, és cigarettával kínálta. - Ülj le, Béla. Mondd, mi a helyzet ezzel az őrülttel, aki letépte Sztálin elvtárs képét? - kérdezte Kónya mosolyogva. - Most kezdjük a kihallgatását. Izgatás, és a népi demokráciával szembeni ellenséges viselkedés vádjával internálni fogjuk. - Álljon meg a menet! - intette le a parancsnok. - Miért olyan sürgős? Tudod, változik a helyzet. Sztálin elvtársnak már mindegy, hogy kint van-e a képe. Nekünk viszont nem mindegy, merre fordul a kocka. Legyünk kicsit óvatosabbak. Ugye, érted? - Értem, Kónya elvtárs. - Na, már most. Ezt az ürgét, meg a tanoncot is egy-két nap múlva ki kell engedni, amíg nem ver fel nagy port. Figyelmeztetni kell őket, hogy viselkedjenek rendesen, mert bármikor visszakerülhetnek. Állíts rájuk két-két embert, meg kell figyelni, kikkel érintkeznek, miről beszélgetnek. - Világos. - Úgyis lesz még elég bajunk - sóhajtott Kónya, és elnyomta a csikket a nagy, négyszögletes üveg hamutartóban. - Tömegmegmozdulásokra lehet számítani. Sok dolgunk lesz. - Értettem - csapta össze a bokáját Gyarmati százados, tisztelgett, és kiment a szobából. A parancsnok félt, bizonytalan volt, nem tudta, mi fog következni? Melyik irányzat kerekedik felül a pártban? Az ÁVH-ban volt már egy tisztogatás 1950-ben. Most, január elején letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH főparancsnokát. Lehet, hogy ez csak a nyitány. Ki tudja, hányan kerülnek még erre a sorsra? Az alezredesnek minden oka megvolt az óvatosságra. A vasgyár és vidéke a legnehezebb ellenőrzési feladatot jelentette az ÁVH számára. Sehol nem volt az országban annyi röpcédulázás, falfestés, izgatás, mint ezekben a körzetekben. Olykor a párttagok nevében hamis bíráló leveleket küldtek a pártközpontba. Ilyen esetekben a nyomozati munka kárba veszett. Nagyon kellett vigyázni arra, kit, miért, hogyan tartóztatnak le? A munkások figyeltek erre, s igyekeztek megakadályozni az elhurcolásokat. S ha egyszer híre ment az üzemekben, hogy valakit elvittek, az üzemi párttitkárok próbálták megnyugtatni a zúgolódókat, a megmagyarázni az ÁVH intézkedéseit. Most különösen feszült volt a helyzet. Kónya Benjámin tudta, hogy a borsodi iparvidéken 1946. óta létezik valamiféle, Miskolcról kiinduló összeesküvés, amelyben sok embert letartóztattak már, de a mai napig sem sikerült az egészet felgöngyölíteni. A munkások között nagy az összetartás, jól konspirálnak, nehéz a körükben ügynököt elhelyezni. A sok ellenálló között nem lehet kiigazodni. Időről időre elárasztanak egy-egy üzemet, vagy települést lázító röpcédulákkal, főként április 4. és november 7. alkalmával, vagy a letartóztatások után. Hiába ítélnek el akárhány embert szervezkedés, izgatás miatt, kezdődik minden elölről. Most nincs idő ilyen ügyekkel bíbelődni. A két foglyot másnap este, sötétedéskor, egyenként kiengedték. Sárik Jenő többé nem dolgozhatott a kohóknál. A munkaerő-gazdálkodási osztály azonnal intézkedett, áthelyezték a salakkitermelő üzemhez rakodónak. Örülhetett, hogy még lapát volt a kezében, s kapott pár forint fizetést. Sztálin halála kapcsán az országban összesen kétszáz embert vettek őrizetbe izgatás, és „a nemzetközi munkásosztályt ért gyásszal kapcsolatos bűncselekmények” miatt. Őket már nem internálták. Kóródi elment a gyászröpgyűlésre, és az azt követő termelési értekezletre, mert buta ember az, aki keresi magának a bajt. Így is mindig szemére vetik, hogy miért nem lép be a pártba. Az értekezletet Tamasik Mihály üzemvezető tartotta. - A Sztálin Vasmű dolgozói felhívással fordultak az ország dolgozóihoz - kezdte beszédét. - Azt javasolják, tartsunk felszabadulási hetet március 20-tól április 4-ig, s kiváló eredményekkel köszöntsük nemzetünk legnagyobb ünnepét. A hazaszeretet fényes bizonyítéka volt minden évben az a szocialista versenymozgalom, amely a felszabadulás ünnepére kibontakozott. Legelső gondolatunk most is a felszabadító Szovjetunió, a nagy Sztálin felé száll, s ezekben a nehéz napokban megsokszorozza erőfeszítéseinket, megkeményíti akaratunkat a fájdalom. Sztálin elvtárs emlékének akkor adózunk a legméltóbban, ha a felszabadulási héten kettőzött erővel dolgozunk a szocializmus építésének nagy ügyéért, a békéért. Valaki nagyot ásított, de az előadó úgy tett, mintha nem hallaná, s még hangosabban folytatta: - A nagyolvasztómű dolgozóinak harcos elszántsága jutott kifejezésre a sztálini őrségek nagyszerű termelési győzelmeiben. A kohászok túlteljesítik terveiket, s februárban 250 tonna nyersvassal többet adtak terven felül. Amikor értesültek Sztálin elvtárs haláláról, a második műszak 120 százalékra teljesítette napi tervét. Az üzemvezető tovább sorolta a százalékokat, elmondta, hogy elég volt már a műszakkezdési tíz-húsz perces lógásokból, amelyek miatt sokszor órákig késnek a csapolások. Felhívta a figyelmet a pártmunka fontosságára, a népnevelők pótolhatatlan segítségére, s hogy mozgósítani kell a kommunistákat a példamutatásra. - Tartsuk mindig szem előtt pártunk jelszavát - mondta végül. - Termelj többet, jobban élsz! Hosszú taps hangzott fel. Ronyec Sándor, a kohórakodók brigádvezetője jelentkezett szólásra. Bejelentette, hogy ők is csatlakoztak a versenyhez. Megfogadják, hogy napi, átlagos 353 kocsi kirakodási teljesítményüket 35 kocsi kirakással túlteljesítik. Bóta Gyula szakszervezeti versenyfelelős elmondta, hogy a termelési értekezleteken sok értékes javaslat szokott elhangzani. A „Javaslatok könyvében” pontosan vezetik, hogy melyik munkás mit javasolt a hibák kijavítására, határidőket tűznek ki a megvalósításra, és felelősöket jelölnek ki. A határidőket azonban nem tartják be, és a felelősségre vonás is elmarad. Az üzemvezetőknek kellene ellenőrizni, hogy a művezetők teljesítették-e kötelességüket. - Inkább arról kéne beszélni - mondta halkan Eke József szakszervezeti bizalmi, rakodó munkás -, hogy az elegytéren az anyagtároló bunkerek csapoló nyílásaira elzáró szögeket és lábtámaszokat kellene felszerelni, hogy könnyebb és pontosabb legyen az érccsapolás. Ezt már a januári termelési értekezleten is kértük, de azóta sem történt semmi. Arról is szó volt, hogy a fürdőt meg kellene nagyobbítani, de hallani sem akar róla senki. Már fürdőkezelő sincs. - Régen a Rima jobban gondoskodott a munkásairól - helyeselt Csomós János. Kóródi nem szólt semmit. Kár a szóért, gondolta. Kutyaugatás nem hallik az égig. Tudta, hogy minden berendezés elavult, s csak a korszerűsítés segíthetne. Az a szerencse, hogy a múlt évben három kohót átépítettek, üzembe helyezték a füstgázvezetéket, szivattyúkat állítottak be a hűtővíz-ellátás javítására, gépesítették a szeparátor-vas termelését. Ezek nélkül már leállt volna a termelés. Jó, hogy nemrég elkezdték a kohóadagoló gépesítését, és az új turbófúvó alapozási munkáit. Majdcsak elkészül az is. Az értekezlet után Kóródi kerékpárra ült, s hazament. Új-telepen, egy hegynek futó, széles utcában, az apja portáján, a kis nyári konyhában lakott feleségével, Gizivel, és a két gyerekkel. Ági már tizenhárom éves volt, kezdett nagylány lenni, Miklós is tizenegy éves lesz maholnap. Amikor egybekeltek, úgy tervezték, hogy saját házat építenek a Szennán. A házhelyet is megvették. Ha nem szól közbe a háború, és a hadifogság, már elköltöztek volna. Gizi és a két gyerek türelmetlenül várta Ferencet. Miért késik? Csak nincs valami baj? A vasgyárban mindig történhet szerencsétlenség. Nemrég a Sárli-telepen elszakadt egy mágnesdaru emelőkötele, és az alatta dolgozó munkás meghalt. A bíróság súlyos börtönbüntetésre ítélte a karbantartókat, és azokat, akiknek ellenőrizniük kellett volna a daru műszaki állapotát. Öt embert lecsuktak, de azt a férfit már senki nem tudja visszaadni a családjának. Megörültek, amikor Ferenc megérkezett. Arca borostás volt, fakó. A tízliteres, piros zománcos fazékból langyos vizet öntött a hokedlin lévő lavórba, beszappanozta a kezét, arcát, komótosan megmosakodott. Nézte a sarokban a vászon falvédőre varrott házi áldást. A tűzhely végében kis lábasban várt rá a habart bableves csipetkével. Ha van hozzá kenyér, megdagad az ember gyomrában. Gizi az asztalra tette a levest, és a babérillatú krumplifőzeléket, rajta az érett, megüvegesedett sült szalonnával, s az asztalkendőbe göngyölt kenyeret. Ferenc lassan evett, fel se nézett a tányérból. Szótlan volt, rosszkedvű. Mit meséljen most a gyárról, az értekezletről? Úgyse értenék. Kár az időt erre fecsérelni. Kiment, hozott az udvari kútról egy vödör vizet, ne kelljen Gizinek annyit cipekedni. Ebéd után Ferenc kiment a telekre. Kerékpárját a néptelen kövesút szélén hajtotta. Az út két oldalán terebélyes eperfák álltak. Az 1930-as években ültették ide, hogy fellendítsék a selyemhernyó tenyésztést. A hernyókat az eperfák levelével etették. Hamar kifulladt az akció, de a fák megmaradtak. Nézegette a Vitéz-telep kis kertjeit. Legtöbbjük be sem volt kerítve. A telep még beépítetlen, kietlen hely volt, csak néhány ház állt. A régi szomszédok, Szedlák és Kormos János háza tavaly elkészült, és ideköltöztek. Az utcán már kizöldült a gyep, a fűszálak között apró sárga virágok bújtak elő. A közeli réten virított a gólyahír, s a kikirics. A fák rügyei kipattantak, élénkzöld, friss levélhajtások lebegtek a szélben. Csak az akácok ágai feketélltek még, mintha nem akarnának tudomást venni a tavaszról, a napfényről, az új életről. Az elvadult, bekerítetlen, Vitéz-telepi saroktelket két éve vették meg Gizi bátyjától, Tokaji Tamástól. Ők a háború után, a földosztáskor kapták a házhelyet, de nem akartak építkezni. Elköltöztek az öreg Tokaji portájáról, a szűk nyári konyhából a vasgyár szomszédságába, a régi Gyártelepre, ahol a kommunista párt kiutalt nekik egy kis házrészt. Egy év múlva Budapesten, a Szabadsághegyen kaptak új építésű, kétszobás, fürdőszobás, panorámás lakást. A házhely a településre bevezető országút mellett volt, közel a vasúti sínekhez. Azon túl a patak folydogált, vitte a Sajóba a vasgyár piszkos, kátrányos hordalékát. Ferenc és Gizi tavaly hozzákezdett az építkezéshez. Lerakták a ház alapját törött téglákból, vályogot vetettek, behordták a telek közepére, bádoglapokkal befedték. Ferenc nyári konyhát is épített. Cserép híján a tetejét régi, rozsdás bádoglemezekkel fedte be. Durva deszkából összeállított egy ajtót, keresztpántokkal, erős zárral, és lelakatolta. Oda rakta be a szerszámokat. A leendő ház végében kimérte a baromfiudvar, az ólak és a zöldségtároló verem helyét. Majd ha ideje engedi, nekilát az elkészítésükhöz. Úgy tervezte, ezen a nyáron elkészül a szoba, a konyha, és a kamra. Később talán előszobát is toldanak a házhoz. Gerendának, szarufának valót ősszel hordott az erdőről, esténként, titokban, hogy ne lássa senki sem. Nappal kinézte a közeli erdő szélén, melyik fa lenne jó. Ha egyenes, sudár termetű volt, nem túl göcsörtös, fogta a hosszú nyelű baltáját, s kivágta. Avarral, zöld lombbal betakarta, el ne vigye más valaki. Akkor indult el érte, sötétedés után, amikor már nemigen jártak az országúton. Egyenként levitte a vállán a kukoricásig, felkötözte a bicikli vázára, s hazatolta. Gondolta, van elég fa az erdőben, nem esik híja. Ha a kommunisták elvehették az egri káptalan összes erdejét, neki is juthat belőle egy-két szarufa. Ha nincs rendes munkabér, és áru sincs, nem lehet mást tenni. Tiéd az ország, magadnak építed. A faanyag ott hevert a házhely közepén, a vályogok mellett, szépen elrejtve az utcában járók kíváncsi szeme elől. Ősszel elvégezte a két régi almafa hernyózását. Kaparóvassal, drótkefével kitisztította a vén fák törzsének hasadékait. Már csak nyesni kellett, a felesleges hajtásokat, ágacskákat lenyisszantani. Most, hogy megenyhült az idő, összehúzta gereblyével a gazt, ami megmaradt a tavalyi növényekből, egy kupacba szórta, és meggyújtotta. Utána gyümölcsfa csemetéket ültetett. Ha megerősödnek, majd beoltja őket. Az apja kertjéből hoz oltóvesszőket. A kert közepén, két sorban szőlőt is telepített, apró szemű saszlát, mert az igénytelen, ellenáll a betegségeknek, kártevőknek. Bőven terem, édes, zamatos. Sok a magja, de nem baj. Ha megnőnek, lugast fog belőlük kialakítani. A következő napokban felásta a kertet, egy ágyásba hagymát és fokhagymát duggatott, a másikba borsót vetett. Melegágyat is készített. Samott téglából térdig érő, téglalap alakú falat emelt, s befedte régi, használt üveglapokkal. Ezek átengedik a napfényt, de nem engedik elszökni a meleget. Az ágyásba paprika-, és paradicsommagot szórt, egyenes sorokban. Amikor arasznyira megnőnek a palánták, kirakja a helyükre. Ültetett krumplit, babot, kukoricát, tököt is. Ősszel vesz egy süldőt, meghizlalja, levágja, nem fognak éhezni. |
„Lapusnyik András jó fotós volt, 31 évig dolgozott a városban… A forradalomban lefényképezte az akasztásokat,
a nemzetőrség tagjai elkapták, a csellengő Lapusnyikot, bevitték valami irodába. Lapusnyik András biztosította a
forradalom híveit, hogy ő csak emléket akart állítani a forradalom eseményeinek. Jó lesz majd erre hivatkozni a későbbiek
során. Bejöttek az oroszok, és Lapusnyik nekik is felajánlotta szolgálatait. Megkapták a megszállók a fényképeket, akik a
fotókon szerepeltek, mind felakasztották….
Paládi József jó újságíró volt már Debrecenben is, a 60-as évek első felében. Halk szavú, csendes fiúként rótta a maga
útját, és figyelt. Szociografikus riportokat írt. Akkor sem, de most, a novelláiban sincsenek fölösleges szavak. Csínján bánik
a jelzőkkel, szikár tényeket közöl. Ezzel elképesztő hangulatot teremt. Nem bőbeszédű, a lényeget látja, és azokat egy-két
mondatban közli az olvasóival. Bizony, ez a 60-as évek Debrecene, mert onnan hozta élményvilágának jelentős részét a szerző…
Paládi nagyon tehetséges novellista. Nem az érzelmekre gondol, amikor ír, hanem arra figyel, amit lát közvetlen közelről,
meg ami a dolgok mögött van. …novellái azt írják le, mi lett a szép új világból, amiről álmodoztunk. A galambok égbe
vitték álmainkat, más nem történt.” (Győri Béla)
(Részletek: a Magyar Fórum cikkéből, 2008. szeptember 4.)
„Paládi József Debrecenben volt újságíró a hatvanas években, de az élet elkényszerítette innen. Impresszióit, tapasztalatait,
figuráit azonban magával vitte, és beleírta novelláiba. A bánat hegedűje című novelláskötetének második, bővített kiadása idén
jelent meg, s minden történetét lélekszomorító hangulat járja át…
A szocializmus fojtogató légkörét idéző novellák kiegészültek a mai magyar valóságot ábrázoló történetekkel. Egy feketén
dolgozó bolti eladó magánéleti drámája és egy hajléktalanná vált munkás utcán töltött napjai vezetik el az olvasót a jelenbe…
Az író a kegyetlen valóságot szenvtelenül ábrázolja, történeteit néha mégis feloldja valami misztikus megoldással. Olykor valóban
megnyílik a menny kapuja… (R. Szabó Zsuzsa)
(Debrecen hetilap, 2008. október 1.)
„Az 1942-es születésű író 1956-ban 14 éves volt. Mi volt a meghatározó élmény életében? 1956, aztán a megtorlás.
Aztán egyetemista korában a suttogás, a félelem. Jól emlékszem Paládi egyetemista korára. Debrecenben, a Pálma
presszóban titokban olvastuk Nagy László József Attila című versét. A kiváló tehetségű író, úgy tűnt, majd eltűnik a
magyar alföldön, és neki is álma marad Adyval szólva a „zsíros semmi”. De nem így történt. Paládi nem bőbeszédű író, röviden
beszél, illetve ír. Nem azt mondom, hogy torzó nemzedék az övé, de a mostan a 70-es éveikben ballagók között kevés író, aki
képes ezt a korszakot teljes egészében értve, átélve képes megírni. Paládi képes.
Ez a Lila nőszirom című kötet szinte árulkodik egy régmúlt időről. Nem retroirodalom, mert e korszak felidézése arról
beszél, ami mind a mai napig bennünk van, bennünk él, és bennünk dobog...
Na, ez a nemzedék, a 40-es években született nemzedék mindent tud Magyarországról, amit tudni illik. Paládi Jóska az
egyik legpontosabb krónikás. (Győri Béla.)
(Részletek: a Magyar Fórum cikkéből, 2010. december 9.)
„A Lila nőszirom pontos korkép, Paládi József, az egykori debreceni újságíró pedig a társadalmi valóság hiteles megrajzolója.
Akárcsak korábbi könyve, A bánat hegedűje, ez is szociografikus igényességgel készült írásokat tartalmaz az elmúlt negyven
évről. Melynek része például a volt ávós, akit halott anyjának szelleme kísért. E világ szereplője a Dunába ugró újságíró, vagy a
szeszfőzdében szerveződött Szojuz brigád, éppúgy, mint a külszolgálatokat vállaló Száraz János, aki a Varsói Szerződésbe volt
szerelmes, nem a feleségébe…” (á.s.)
(Debrecen hetilap, 2011.február 2.)
„Habár - saját bevallása szerint -, személyes kötődése nincs Ózdhoz, városunk helyszínei olykor keserű, olykor kellemes
emlékképekként tűnnek föl egyes novelláiban. Új-Tábla, az Áchim András, vagy Szövetkezeti utca a kezdetekre utalnak, hiszen itt
lakott gyerekként, a táblási, majd a várkonyi iskolába járva. Az 1956-os forradalom- és szabadságharc idején még
településünkön élte át a sokáig eltitkolt, vagy a későbbi generációk előtt kevésbé ismert eseményeket. Ma határozottan
vallja, teljesen mindegy, milyen beállítottságú az ember, ha egy város, s több család tragédiáját kell feldolgozni. Paládi
József alkotásait is felhasználva, az alábbiakban – 55 év múltán, vázlatos formában -, erre teszünk kísérletet…
Paládi József egyik legérdekesebb és legtitokzatosabb novellája a „Lapusnyik fotói”, amely a szocializmus évei alatt
nem jelenhetett meg… Paládi célja, hogy felhívja a figyelmet az Ózdon történt akasztások valódiságára, amely
szörnyűségeknek szemtanúja volt…
Különösen érdekes a „Rákosi keresztfia” című írás, amely 1956 nyarán „játszódva” tárja fel megdöbbentő paradoxként
azt a tényt, miszerint Rákosi Mátyás, Sztálin „legjobb magyar tanítványa” korábban, pártja népszerűségének növelése
céljából százával fogadott keresztfiának gyerekeket, miközben egyházellenes politikát folytatva üldözte
a keresztényeket… (Alabán Péter)
(Részletek az Ózdi Körkép cikkéből, 2011. október 28.)
A kis történetek a szocializmus légkörébe belefásult kisemberek életéből ragadnak ki egy-egy pillanatot: taxisok, takarítónők,
a munkásszálló lakói, alkoholisták, és persze az aluljáróból a csillagokba szálló hajléktalan, galambos férfi. Tulajdonképpen
nem egyedi eseteket ír le Paládi (az is egy külön téma, hogy abban, az oly távolinak tűnő időszakban volt-e valami egyáltalán?),
a hétköznapiság hatja át a boldogságkereső emberek mindennapjait, a jól bevált, vagy éppen beváltnak tűnő rutin…
Ha össze kellene valamivel hasonlítani, talán a klasszikus Egypercesekkel tenném: aki szereti Örkény humorát, annak bátran ajánlom
„A bánat hegedűje” című kötetet. Ám a novellák végkifejlete kicsit más. Míg az Egypercesek a lehető legmeghökkentőbb
csattanóval zárulnak, Paládi József lezárásai inkább elgondolkodtatnak, ugyanis a taxis fórumok és az alkohol mámora mögött
mindig ott van az idegesítő valóság, (ami, sajnos egy megváltoztathatatlan tényező): másnap reggel dolgozni kell menni, különben
közveszélyes munkakerülőkké válhatunk, de ha a kiskaput keressük, ki is ugorhatunk a másodikról – véleményem szerint ez
elég drasztikus módja a lázadásnak…
Végezetül ajánlom mindenkinek, aki vissza akar emlékezni egy messzinek tűnő időszakra, aki meg akarja érezni a munkásszállók
rideg illatát, vagy éppen a fülledt kiskocsmák borgőzös levegőjét, vagy csak meg akarja hallgatni a munkásszálló
mosdójából szóló hegedűszót. (Hajdu Rita)
(Részletek az Ítélet c. lap recenziójából, 2011. október)
A hosszú ideig szinte hallgató, mindössze csak néhány novellát és egy riportgyűjteményt (A zöldséges maffia) publikáló
Paládi József mostanában három, finom hangulatú elbeszélés-kötettel is jelentkezett. A lélek húrjain érzékenyen játszó,
gordonkázó novellisztika ez, amelytől azonban egyáltalán nem idegen a keményebb, szarkasztikus-groteszk hangütés sem.
Mérhetetlen gúnyt, öngúnyt és cinizmust testesít meg a fotós Lapusnyik alakja - mindjárt a novellagyűjtemények elején
-, hiszen ő a rideg tárgyilagosság, az „abszolút objektivitás” megtestesítője. Szenvtelenül fényképezi a kisvárosi ávósok
1956-os akasztását, a szovjet emlékmű ledöntését, lelkesen üdvözli a forradalmat, aztán az oroszok bevonulása után az
egész anyagot átadja a Kádár-rezsim martalócainak a tárgyilagosság és hasznosság jegyében. S utána
– értelmetlen életének emígyen újabb célt adva -, úgy követ el öngyilkosságot, hogy közben masinájával az
örökkévalóság számára közkinccsé teszi önnönmagát (Lapusnyik fotói).
Szinte a semmiből növeszt ki – nem kis írói bravúrral – pokoli halálfélelmet, megsemmisülés előtti pillanat-felvételeket
Paládi egy pesti taxis lelkéből, hiszen ő a jámbor utasban egy őrült, mindenre elszánt gyilkost vél felfedezni, s így a vad,
expresszionista vízióit rávetíti az egész kihalt, de gyanúsan békés tájra (A tizenharmadik órában). Az emberi gyávaság
– vagy óvatosság? – groteszk látlelete a Hű szerelem című írás, amelynek főhőse egy erőszéli kocsmában szerelmes lesz egy
szép szőke, pianínón játszó lányba, sűrűn találkozgatnak ezután, s a tényleg gyönyörű idillnek az vet brutális véget, hogy
egy kreolbőrű fiúcska – cigány fiú - lobban be a váratlanul a képbe, akiről kiderül, hogy nem más, mint a szerelme kisöccse.
S aztán lesz még egy találkozás, egy váratlan találkozás: „Vakulj meg!” – sziszegi oda neki a volt szerelme a villamoson.
Harsány gúnnyal és epés iróniával ír Paládi a több köteten is átívelő „ávós, munkásőr és párttitkár” ciklusaiban a hajdani hatalom
letűnt, de még korántsem veszélytelen „vitézeiről”. A kép még inkább groteszk, pajzán mesébe illő, amikor a három
katonatiszttel enyelgő pincérnő „gyászjelentését”, féltékenység általi meggyilkolását közli szűkszavúan az író (Szenvedély).
Eme „ávós, munkásőr és párttitkár” történetek jó része a Kádár-korszak szerkesztőségeinek avas, és mégis oly bővérű humorral
átitatott világáról szól . Kocsmabeli, szerkesztőségbeli gátlástalan viccelődésből nő ki A bicegő munkásőr című kis remeklés, hősét,
Kárpáti Gusztit a kollégák léptetik be a munkásőrségbe. Kékesi azonban nyomban lelket cserél, rájön, hogy neki munkásőr-feleség
kell, mert az ilyen asszony sosem csalná meg az urát. A munkásőrség titkos bázisaira, fegyverraktáraiba is elcipelteti kollégáit,
s végül később természetesen foglalja el az őt megillető méltó helyet – főszerkesztőként. Nem járt ilyen jól azonban az öreg, nyugdíjas
ávós, akit halott anyja kísért hófehér lepelben, időnként egy kandúr kíséretében. Az öreg ávóst el is viszi egy agresszív szívroham,
de az igazi „tettes”, a kandúr sem élvezheti igazán a zsákmányát, mert ott van testében az ávós golyója, szájában pedig az el nem
fogyaszthatott szalonna-darabka (Az ávós álma)
Igazi posztkommunista csemege a Vörös Csepel című írás is. A helyi, csepeli MDF-szervezetben tagtoborzó gyűlést tartanának,
de a szomszédban a veterán kommunista rendületlenül bőgeti a Vörös Csepel bicskanyitogató dallamát, hiába válaszolnak neki az
MDF-esek a „Boldogasszony anyánkkal”. A veterán kommunista végül alászáll, ha nem is az alvilágba, de a kert végén lapuló budi gödrébe,
ám az ott tárolt kézigránátból véletlenül kihúzza a biztosító szeget. Ilyen az elvtársak végzete, mondhatnánk, Edit elvtársnőé is, aki egy
országos napilap párttitkárnője, s akit a szerkesztő, Szilva István hiába szeretne „elkapni”. Ám az idő vasfoga megold, megőröl mindent,
hiszen Edit elvtársnő már nem kell az újratalálkozás után az újságírónak, mert az asszonyt egy veszett róka megharapta, s ki tudja,
tűnődik a jeles publicista, hogy a veszettség nem ragályos-e (Edit elvtársnő.)
Szomorú látlelet az emberi megalkuvásról, meghunyászkodásról a forradalmi idők hamar kihűlő szellemét idéző Parlament Cafe is.
A Lehel téri történetben pedig maga a „Bennszülött” szólal meg, az aljas bűnügy kapcsán a pusztulóban levők helyzetét kommentálva:
„Ezek halomra gyilkolják a magyarokat” (A bennszülött).
(Czére Béla)
(Magyar Jövő, 2012/4. szám)
Lucullus gyomrában
A Körút közepén, a Lucullus étterem előterét – vörös márványburkolattal ugyan –, talponállóvá alakította a szíves vendégszeretet.
Rögtön szemedbe ötlik: sietősen esznek itt az emberek. Látod azt az asszonyt, ott, a sarokban? Kopott szürke kabátban, szürke a
haja is, arca is. Hogy habzsolt! Pedig nem látszik rosszul tápláltnak. Elnehezült, vaskos teste, húsos, petyhüdt arca nem beszél éhezésről.
Hallod annál a másik „asztalnál” reklamál egy prémgalléros cigányfiú. Amíg elment Jaffát inni, eltűnt az étele. A fehér köpenyes lerámoló
– ahogy a vendéglátó zsargon nevezi az üres tányérokat elhordó szolgáját Lucullusnak
–, máris hevesen tiltakozik a méltatlan vád ellen. S az ő becsületén valóban nem esik folt.
Azon nyomban kideríti: a mi szürke asszonyunk lopta el a rizses húst. S hiába ripakodik rá a lerámoló, tovább habzsol, s bizonygatja,
hogy nem lopta, hanem kapta a tányér ételt. Kitől? Azt már nem tudja megmutatni, elment azóta.
És egy sovány, eres kéz elrántja szája elől a falatot, diadalmasan viszi az igazi tulajdonosnak. A fiú mosolyog. „Csak nem gondolja,
hogy megeszem. Vigye vissza, hadd egyen szegény.” A tányér visszakerül. A szürke asszony nem pirul el. Nincs zavarban.
És senki sem sóhajt fel.
Senki sem figyel oda. Senkit sem érdekel. Ők is csak esznek. S ha te megkérdezed a lerámolót, ki ez az asszony, egy legyintés
lesz a válasz. S a szürke asszonyt már meg sem mered kérdezni. S már magadtól sem mered megkérdezni: miért félsz a válaszoktól?
Kifordulsz a Lucullus étterem gyomrából, sétálsz a sziporkázó hóhullásban, s eltűnődsz: ha ezt látná Lucullus, a római, az ókori, a
fényűző étkezés művésze...
Budapesten, 1969 karácsonyán.
(Pest megyei Hírlap, 1969. december 29.)
Egy férfi fekszik az árokszélen.
Szájából lassan, a szív ritmusára bugyborékol elő a vér. Mellette kerékpár, kormányán két kosárral. Fenn az országúton
egy zöld Nysa kocsi, horpadt orral, bezúzott ablakkal. Mi történt? Az újságok hírül adják talán: „Csütörtökön 13,30-kor,
Cegléd és Nagykőrös között, az I. sz. Aköv. Vállalat FE 30-83-as rendszámú gépkocsija elütötte Pál János ceglédi lakost.”
Ez igaz. De nem ez történt.
Innét pár lépésnyire, a Kőgunyhó dűlőben volt Pál bácsinak egy kis szőlője. „Dolgos ember, mindig kijár, tesz-vesz” - hallom a
szomszéd lányok hangját. Nem siránkoznak. Beszélik.- Olyan hirtelen fordult be, uram, nem lehetett mit tenni. Nézze meg a
féknyomot! Nem jelezte, hogy be akar fordulni a dűlőútra – mondja a kocsi egyik utasa.
A sofőr arca mésszé vált. Zöld pulóveres, köpcös, szőke fiú. Őrzi a nyomokat. Az áldozat feje előtte törte be a szélvédőt.
Talán farkasszemet is néztek. Az életben nem lehet elfelejteni.
- Örülhet a menye. Kitagadták, elátkozták - beszélik.
Pál Bácsi egyedül volt, magának élt. Fáradtan, mint most az őszi nap. De dolgozni szeretett. Gondolta, kimegy
már a szőlőbe. Örült, hogy odaért, nem nézett se jobbra, se balra. Itt fekszik most. Piheg. Életében nem volt ennyi
bámulója. Iszonyodva nézik.
Mindenki kérdez, mindenki válaszol. Különös, borzongató hangulatuk van az országúti baleseteknek...
Hordágyra teszik, be a mentőbe. Él-e még? Az orvos legyint: nem adna két fillért az életéért. Megjönnek a rendőrök, zsebre
dugott kézzel szemlélődnek, érdeklődnek. Hol a kerékpáros? Elvitte a mentő. Akkor jó. Dehogy jó? – üvölteni kéne azt: vigyázzatok
kerékpárosok, vigyázzatok vezetők, minden úton járó!
Megnyugtató, magabiztos épület az új ceglédi kórház. A portán érdeklődünk. Itt mindennapos a szó, egyszerűen, színtelenül
hangzik: meghalt. Ki mondja majd így: meghalt, nyugodjon békében.
(Pest megyei Hírlap, 1970. szeptember 25.)
Állunk Tatabánya fölött, a volt Veres-hegy csúcsán.
„Volt” hegy, mert 33 millió tonnát már megevett belőle a cementgyártás, a mészmű. A kőbányászok teraszokat faragtak
a hegybe és feljutottak a legmagasabb pontra. Kinyílik előttünk a város, cipőnk orránál lebeg a gyárak porfellege. Jobbra
óriási buldózer birkózik a kövekkel: vagonnyi földet, sziklát tol. Fél méterrel a meredély előtt megtorpan a lánctalp: ömlik,
robajlik a kőeső. A gép dörmögve harapdálja a hegy süvegét, mint a mesék óriása. Körülöttünk ég a szikla. Pattog és szikrázik.
Itt dolgoznak a minérek. Ég és föld között lógnak egy szál kötélen. Lábukat nekivetik a kiugró köveknek, kezükben feszítővas.
Piszkálják a függőleges sziklafalat. Ez a dolguk: robbantás után letapogatni minden négyzetcentimétert, nincs-e omlásveszély?
A kilazult köveket le kell dobniuk. Ha egy minér esne le: szörnyethalna. Az első májusi sugarak után egyszer levedlenek, aztán
egész nyáron egy bőrben pörkölődnek, aszalódnak – ötven fokos pokolban, ötven méteres mélység fölött. Legrosszabb a hátszél:
odatapasztja őket a forró falhoz, nincs levegőjük. Télen a fagy recsegteti a köveket. A hó csak nehezíti a munkát.
A brigádvezető Kiss Tibor, ötven éves. Vékony, inas, cserzett, mint miden társa. Nem tudnak hízni. Napszemüveget visel, mert
vakít a mészkő. Fején fakókék svájcisapka.
Nem hiszi el, mi az eredeti szakmám: fodrász – mondja. – Már 22 éve mászom a falat. Amikor hazajöttem a hadifogságból,
rosszul kerestek a fodrászok. Jártam a lányok után, kellett a pénz. Ideszegődtem csillésnek. Egy év múlva megnősültem,
még jobban kellett a forint. Maradtam.
(Hétfői Hírek, 1972. július 24.)
Zuhanunk. Másodpercenként hat métert. Elfog a félelem. Tudom: Zobák-bánya a legmélyebb, a legveszélyesebb.
Ketten állunk a kasban, Szűcs István üzemvezető-helyettessel. Fenn meztelenre vetkőztünk, durva alsót, fakó munkaruhát
vettünk magunkra, kapcás lábunkat gumicsizmába dugtuk, fejünkre sisakot tettünk... És a zsebünkbe számozott
alumíniumlapot! Derékszíjunkon légzőkészülék: 30 percig ad életet. Kilépünk a kasból: 571 méter vastag földréteg van
fölöttünk. Elindulnunk a vágatban...
Komlón, Zobák területén az 1920-as években kezdődött a geológiai kutatás. 1952-ben határoztak úgy a Bányászati és
Energiaügyi Minisztériumban, hogy a bányát meg kell nyitni. Erre - sok vita után - 1964. januárjában került sor.
Most jubilál: tízéves. Ez alatt 5,5 millió tonna szenet adott Zobák. Nem is akármilyent: ez a legjobb az országban,
5-6 ezer kalóriás. Elégetése után csak 20-30 százalék hamu marad. A kutatók szerint még 85 millió tonnányi értékes,
kokszolható feketeszenet rejt a mély. A vágatok hossza most 33 kilométer. A bánya legmélyebb pontja: 677 méter. Egy tonna
szén önköltsége 1964-ben 571 forint volt, ma 381.
Ez a legfiatalabb és legkorszerűbb bányánk.
Mégis: itt történik a legtöbb szerencsétlenség. Mert itt a legtöbb a metán, itt a legnagyobb nyomású a kőzet. De: az 1850
dolgozó egynegyede 30 éven aluli. Szívesen jönnek ide a fiatalok. Két keskeny vágány fut előttünk. Lépdelünk a sötétben,
lámpámmal igyekszem mindent átpásztázni. A vágat átmérője öt méter. Az erős acéltámok egyike-másika meggörnyedt,
elferdült az iszonyú nyomástól. Útközben bányászokkal találkozunk, köszönünk: „jó szerencsét!” Itt igaz kívánság a köszönés,
érezzük a szót, mely furcsán, mélyen kong, s „gondolatban hozzátesszük: úgy legyen!” A mérnök nyakában műszer. Most megnézi.
„Csak 0,2 százalék a metán. Sose legyen több!” Szél sivít a bányában mindenütt. A szellőztetőgépek percenként 75 ezer köbméter
tiszta levegőt fújnak a mélybe. (Ha ez nem lenne, a hőség is elviselhetetlen volna: a Föld középpontja felé haladva 33 méterenként 1
Celsius fokkal emelkedik a hőmérséklet.) Három kilométeres gyaloglás után éjük el Véner János 30 tagú szocialista brigádját, a 603-as
fejtési csapatot. Az arcokat nem látni, csak sisakjukon a lámpát. Esetlenül botorkálok közöttük. Szalad a szállítószalag: kapával, szívlapáttal
hányják rá a szenet. Köztük elpárolog a félelmem. Megmutatják, hogyan kell a új hidraulikus acéltámokkal bánni, melyek a kívánt magasságba
emelkednek, tartják a fémsüvegeket, s akár 35 tonna nyomást is elbírnak. A brigád hétfőn este megy le újra, s egész éjjel dolgoznak.
Zobák-bánya az idén már 32 000 tonna szenet adott, terven felül 600-at.
Repül fölfelé a kas. Fel, fel!
Izmaidban a munka jóleső fáradtsága, pedig csak öt kiló szenet „bányásztál”, az is csak azért, mert egy percre kezedbe nyomták a
7 kilós fejtőkalapácsot. Hiú érzés: ismered a bányát.” Nem igaz. Az egészben talán az a legnehezebb, hogy tisztára mosd magad. Belenézel a
tükörbe, fekete vagy a szénportól, nem ismersz magadra, s ekkor érted meg, hogy feljőve miért köszöntek neked. Állsz a forró zuhany alatt,
szappanozod a szempilládat, de a szén sehogy se akar kijönni belőle...
A bányász sose tudja testéből egészen kimosni a szenet.
(Hétfői Hírek, 1974. január 21.)
Bombák robbantak szombaton Budapest határában.
Ötven méterre csapták fel a földet. Amikor szétoszlott a füstfelhő, eltűntek a mély kráterek. A katonák örömmel állapították
meg: feladatukat maradéktalanul teljesítették. Szabad a vasárnap: mehetnek a feleségükhöz, strandra, moziba, ahová tetszik.
Különleges alegység állomásozik Pesten. Az a dolguk, hogy ártalmatlanná tegyék a háborúból visszamaradt lőszereket.
A sorkatonák az új nemzedék tagjai: a háborút csak hallomásból ismerik. Mégis naponta kockára teszik életüket, hogy a háborús
lőszerek ne okozzák mások halálát. Vállalniuk kell a veszélyt. Alapos kiképzést kaptak. Kezük nem remeg. Tíz éve nem történt baleset.
Miklós Gyula feszes, kimért mozdulatú férfi. Őrnagy. Az alegység parancsnoka. Elmondom neki: Pest környékéről telefonáltak
szerkesztőségünkbe, hogy lőszert találtak. Megígértük: utána járunk.
- Odamegyünk - mondja az őrnagy. - Rengeteg a munkánk. Tervet készítünk a járőröknek, két hétre előre. Csak így lehet
hatékonyan dolgozni. Felmérhetetlenül sok lőszer van még, főképp ott, ahol a frontok húzódtak. Képzelje el: tavaly 3 ezer
bejelentés érkezett hozzánk, hatszázezer robbanótestet hatástalanítottunk. S már az idén újabb 80 hektárnyi területet mentesítettünk.
Bármilyen építkezés kezdődik – legyen az gyár, vagy társasház – minket mindig kihívnak: nincs-e akna a földben?
- Az idősebbek tudják, mit jelent az ... Félnek.
- Érhető is. Csak ne nyúljanak hozzá! Sokan nem ismerik a Magyar Közlöny 83. számában – 1966-ban – megjelent rendeletet.
Az a lényege: ha valaki lőszert talál, jelentse a helyi tanácsnál, vagy a rendőrségen. Ők továbbítják nekünk. Van egy közvetlen
telefonszámunk is – bár a telefonkönyvben nem szerepel – bárki hívhatja a 292-601-est. Az ügyeletes tiszt állandóan, vasárnap is,
veszi a bejelentéseket. Reggel a tűzszerész tiszt osztályozza őket, sürgősség és fontosság szerint. Ha kell, azonnal megyünk.
Ha azonban nincs szó életveszélyről, akkor a járőrök heti tervébe iktatjuk a bejelentést.
- Mondana egy érdekesebb esetet?
- Szívesen. Egy 85 éves volt vezérkari százados jelentette, hogy ilyen és ilyen kaliberű srapnel van a lakásán.
Háromszor kiment a járőr, nem volt otthon. Negyedére sikerült. Akkor meg azt mondta: jó, jó de ennek rézhüvelye van,
különlegesség, ezt nem adom oda, csak a magját. Szerelje szét itt, nálam! A járőr - természetesen -, elhozta a srapnelt.
- Meddig élnek a háborús lőszerek?
- Sokáig. Még az első világháborúból valókat is találunk. Robbanóképesek. A rozsdás külső senkit se tévesszen meg:
belül tükörfényesek a lőszerek, még a zsírzásuk is tökéletes. A tűzszerészek türelmesek, nyugodtak. Napjában 10-16 órát dolgoznak.
Mégis: alig győzik. Hétfő hajnalban újra elindulnak szerte az országba, s a hét végén térnek vissza. Lőszerrel megtelt gépkocsijukat
rendőrautók biztosítják. Hogy ne kelljen hirtelen fékezniük, az életveszélyes lehet. Éjjel jönnek, amikor nincs nagy forgalom. Aztán szombaton,
a Vácra vivő út közelében, egy lezárt területen, felrobbantják, amit összeszedtek.
(Hétfői Hírek, 1973. augusztus 6.)
Az űrhajósok szíve három százalékkal kisebb a visszatéréskor, mint a fellövés előtt – állapították meg a tudósok. Ugyanis
az űrben, a súlytalanság állapotában nem éri olyan sok megterhelés a szívet, mint itt, a Földön. A természet egyik legnagyobb
csodája az emberi szív. „Életünk első percétől az utolsóig dolgozik. Csupán 300 gramm, naponta 100 ezerszer dobban: mind
ahányszor 70 köbcentiméter vért nyom az ütőerekbe, óriási erővel. Napi munkája: 16 ezer méter/kilogramm. Mintha egy tehervagont
emelnénk egy méter magasba. Persze a hír hallatán és nem erre a teljesítményre gondoltam. A nyelvi lelemények jutottak először
eszembe. „Nehéz a szíve” – mondjuk gyakran. Mennyi szép virága nyílt a szónak a szívről – csak a magyarban. S mennyi lehet a 3 ezernyi
beszélt nyelvben?
Holott ezeknek a „szívügyeknek” semmi közük sincs a szívhez, a különleges, az örökmozgó izomrostokhoz. De „szíven ütött” a hír.
Reggel jó szívvel gondoltam valakire. Nagy szívem van, mégis olyat teszek, hogy estére valakinek összetörik a szíve. Ezt még
könnyű szívvel elviselném, ha másnap nem mondanák, hogy kőszívű vagyok. Erre csak azt válaszolhatom, hogy nincs szívük. Van, aki
egyszerűen szívtelen. Így végül a szívemet örökké nyomja valami.
Ha lenne ezekhez a dolgokhoz egy kevés köze is a szívnek, bizonyára gondosabbak lennénk, pontosabban gondolkoznánk, és
gyorsabban cselekednénk. Valahogy úgy, ahogyan a szív, testünk e legprecízebb szerve. Talán nem lenne annyi baj. Talán jobb lenne
a világ sora. Nem kapnánk gyakorta a szívünkhöz. Nem lenne képes az ember arra, hogy bátor szívvel pusztítson, és megtört
szívvel sajnálkozzon az elpusztítottak fölött. Elszorul a szívem, ha erre gondolok. Mert szívünk, ó, szívünk van. Oroszlánszívünk és
nyúlszívünk. Mindenféle szívünk. S hogy melyik a jobb szív? Döntse el, aki akarja – aki tudja. Attól függően, kinek milyen a szíve.
S az űrhajósok? A tudósok most kutatják jó-e az, hogy kisebb, könnyebb lesz a szívünk? Hosszú kutató-elemző munka
kell még valószínűleg a helyes állásfoglaláshoz: mennyi fizikai megterhelés szükséges a szív normális működéséhez, mert azt tudatlan
ésszel is gondolhatja akárki, hogy valamilyen fizikai terhelés kell. Ez az élet szükségszerű törvénye. Ám, hogy pszichikai súlyokból mire,
meddig és miért lesz szükség? – ezt nincs tudós, aki megfejtené. Lelkünk koloncait mikor és hogyan rázhatnánk le? Csaknem négymilliárdan
élünk a földön. S a földlakók szíve fölös terhektől súlyos. Tennünk kell valamit mindannyiunknak, hogy könnyebb legyen a szívünk.
(Hétfői Hírek, 1973. december 27.)
A farkas koponyája a konyhában, a virágmintás viaszos vászonnal borított asztalon fekszik. Bal alsó állkapcsa hiányzik:
széttörte a lövedék. A tépőfogak nagyok: 3 centire állnak ki. Aki megölte a farkast: Ternóczi Ferenc MÁV-alkalmazott, polgári
fegyveres őr – az abaligeti alagútnál. Szőke, hórihorgas, 43 éves, 1961-ben kezdett vadászni, azóta 142 vaddisznót lőtt. Köztük
egy ezüstérmest, melynek 25 centis az agyara. Elvégezte a vadőriskolát, most vadászmester. Pécstől 20 kilométernyire, északnyugatra,
a Mecsek szűk völgyében található Kovácsszénája, a 200 lakosú falu, ahol a vadászmester végzett a farkassal.
Szeptember végén jelet meg a vadállat. Nem merték farkasnak nevezni, hogy kerülne az ide?! Senki se hitt a juhászoknak. Jön a
leltár, kevés a birka. Füllentő, furfangos juhászok maguk maratják meg kutyáikkal a juhot – gondolták az abaligati Petőfi Tsz-ben.
Mentek hát Ternóczihoz: ölje meg a farkast! Neki volt csak golyós fegyvere a környéken: 7,62-es Lampart-puska. Ez akár 3 kilométerre
is elvisz. Ezer juh a szabad ég alatt. Közülük 37-et széttépett a farkas. Torkukat átharapta, Bőrüket a bordánál lehúzta, belső részüket
kivette Dögöt nem evett, mindig újra vágyott.
Mondja is a juhász, Harmat János: „Farkasnak kell lenni. Ma éjjel is megjelenik.”
A vadászmester nevetett. De elment estére a hodályhoz, az októberi szemerkélő esőben. Éjfél előtt hazaindult, s míg száz lépést tett,
nesz nélkül odalett egy bárány. Megbeszélték a mezőőrrel, meg az erdésszel, hogy éjszakánként felváltva őrködnek. Hajnali fél 4-kor szólt
az egyik juhász: „Jöjjön erdész úr, itt a farkas.”
Aludt az erdész, kezére csavarodott a puskaszíj. Zseblámpával odavilágítottak a farkasa, csett, csett, töltetlen volt a fegyver. Bele akarta
vágni az erdész a sárba. Rá két napra Ternóczi karjára akasztotta a puskát, mint juhászok a kampót, őrizte a nyájat.
Egyszer, a szántás felé nézve, meglátta a farkast 400 méternyire. Lehasalt egy trágyadomb mögé, célzott, fölé, meg se rezzent a farkas.
Még egy mögé, látszott a becsapódás, Erre elinalt. Egy keddi napon, október 22-én Ternóczi reggel ment haza szolgálatból, már motorral
keresték a juhászok: itt a farkas megint. A tornácról végigtávcsövezte a domboldalt. Felkiáltott: „Odanézz, anyu! Ott a farkas!”
Magához vett egy tár lőszert, motorra kapott, rohant fel. Közben a felesége figyelte a farkast: ha elmenne, hátrakiált, merre kövesse a férje.
A vadászmester a sövény mellett becserkészte az ordast. A feleség nem jelzett. Látta – lentről: kisütött a reggeli nap, sütkérezik a farkas
a fényben, nyugtalanul nézi a legelőt, amerre a juhok járnak. Fél nyolc volt. A vadász két fülfélét látott megmozdulni.
Leguggolt, távcsöves puskáját ráemelte. Csak nyaktőig látszott, ötven méterre lehetett. Lehúzta a fegyvert a nyaka közepére.
Durr! Orra bukott az állat rögtön. Szaladt fel a vadász. Krh, krh, hallotta az utolsó hangokat. Körülötte vértócsa. Súlya ötven kiló volt,
hossza 170 centi, magassága 78 centiméter.
Lemle Zoltán, a Mecseki Állatkert igazgatója megállapította az állatról: valóban farkas. Feje lapos, széles, füle kicsi, lekerekített,
nyakizomzata erős, farka rövid, egyenletesen szőrözött. A jugoszláviai Szlovéniából jöhetett.
Irhája most Iger János pécsi tímármester műhelyében cserződik: tejsavval, kénsavval, formalinnal, konyhasóval kezelik, s két-három
hét múlva lesz kész. „Különlegesen szép bunda” – mondja a 67 éves mester. Kovácsszénáján azt beszélik, még egy farkas jár a vidéken.
A vadászmester bosszankodik: nem igaz, a farkas egyedül vagy csapatban jár, párban soha. Vigyázni kell ezekkel a farkasokkal, meg a hírükkel.
(Hétfői Hírek, 1974. november 4.)
A fiú szőke volt, sápadt és nagyon bátortalan. Mindannyian sajnáltuk, amikor belépett a munkaügyi bíróság színe elé.
A bírónő igyekezett neki segíteni kérdéseivel, de nem tudott. A jogszabályok néha erősebbek az igazságnál.
Az történt, hogy a fiú - az üzletvezető távollétében – elkezdett a hentesbolt raktárában egy fél sertést bontani, s a kés
megcsúszott, hasba szúrta magát. Kis híján elvérzett. Időközben megérkezett a főnök, aki mentőt hívott, s ezután már az életmentő
szerepében tetszelgett.
A bíróságon sikerült hihetővé tennie, hogy ő nem adott utasítást tapasztalatlan beosztottjának a sertés „boncolásra”, a fiú önként
látott hozzá, az ő tiltása ellenére, (máskor is próbálkozott már ilyesmivel), s lánckesztyűt, lánckötényt sem biztosított beosztottjai
számára, mert már hónapok óta nem kapott semmiféle munkavédelmi eszközt a vállalat központtól. Sikerült felmutatnia egy papírt,
mely szerint ő már régen igényelt lánckötényt. Hiába. Ő vétlen. Ha jobban meggondoljuk, ő az áldozat – nem a fiú. Most olyasmiért
akarják meghurcolni, amiről nem tehet.
Éreztük, hogy a minden hájjal megkent főnöknek még sincs igaza. Felelősnek kell lennie az embereiért! Nem lett volna szabad eltűrni,
hogy a tapasztalatlan gyerekember kés vegyen a kezébe, és lánckötény nélkül dolgozzék. Tudtuk, hogy a fiú az áldozat. A főnök áldozata.
Mégsem tehettünk semmit. A munkaügyi vitákban és a munkaügyi bírságokon is azoknak van „igazuk”, akik ezt be tudják bizonyítani.
Gondoljunk erre már a munkavállaláskor. Igyekezzünk olyan szerződést kötni, s olyan helyzetet teremteni, ami biztonságot nyújthat a jövőben is.
Mert előfordulhatnak helyzetek, amikor sem a munkaügyi döntőbizottság, sem a bíróság nem tud megvédeni bennünket.
Ragaszkodjunk a lánckötényhez! Végül is mindannyian kések között kényszerülünk élni. És dolgozni.
(Álláskereső, 2. szám. 1990. május 8.)
Miből lesz a pipa? Hosszas keresgélés után betérsz a Nagykőrösi Pipagyárba, s a főmérnök sajnálkozva közli: ezer
dolga van. Sajnálod, hogy nem láthatod az üzemet, s már „nem látsz a pipától”. Félre a tréfát, már csak azért is, mert a
következő pillanatban megjelenik Szabó László kereskedelmi osztályvezető és Demcsik Gyula, a pipaüzem vezetője.
Nagyon kedvesen kalauzolnak…
A pipa gyökérből készül, az Erika nevű cserjeféléből, amit importálunk. A Bruyére pipa hőállása viszont kitűnő. Ezenkívül
gyümölcsfákból készítenek itt márkás dolgokat. Tajtékból nem. Hogyan készül? A portól alig látni. Zúgnak az eszterga- és
csiszológépek, ontják a faport. Utána jön a pácolás, lakkozás, polírozás. Az egyetlen hazai pipagyárban 15-en dolgoznak. Senki
sem pipázik. Varga Dani bátyánk volt az egyetlen pipás - 13 éve csinálja itt a gyártáshoz szüksége szerszámokat -, de öt éve már
egyáltalán nem dohányzik.
- A szívtrombózis határán voltam, abba kellett hagyni - mondja keserűen.
Ő próbálta ki a legújabb fajtákat, meózása megbízható volt. Most a rajzoló csapott fel alkalmi meósnak. Az irodában együtt
szívjuk el a „békepipát”. S míg száll a füst, kis kartondobozok kerülnek az asztalra: a mintakollekció. Van itt kürt, kocka, hatszögletű,
csészealjszerű, holland papucsot utánzó, elforgatható nyelű – s ki tudja, hányféle furcsánál furcsább pipa.
- 250 típus készül, évente 200 ezer darab - mondják. Most készülnek a zágrábi vásárra. Főként Jugoszláviába és Romániába exportálnak.
Újdonság? A lakozott pipatórium. Nyolc pipát lehet belerakni a kör alakú pipatartóba, a tetején levő zárt dobozkában jó csomó dohány elfér.
A másik: a Szuperfilt szipkához hasonló megoldással újfajta szűrőt tesznek ezután a pipákba. Mindkettő rövidesen kapható lesz az üzletekben.
Sztori? Hogyne lenne! Kérésre egyetlen egyedi darabot is elkészítenek. A legkülönösebb kívánság egy zeneszerzőé volt. Olyan pipát kért,
amelyik komponálás közben nem borul fel, ha a zongorára teszi. Elkészült – most már akárhogy veri a billentyűket, amíg a zongora áll, addig a pipa is.
Más: vendége volt a városi párttitkárnak. Mint jó vendéghez illik, angol pipával büszkélkedett: „Ilyet csináljatok! Páratlan!” – mondta.
A párttitkár, mint jó vendéglátóhoz illik, a pipát egy mozdulattal kettétörte. Kinyitotta az asztalfiókot, s a vendég ámulására előhúzott egy
ugyanolyan pipát. Az is Nagykőrösön készült.
(Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus 8.)
Robi messze földön híres. A Tölgyes csárda körül ugrándozik éjjel-nappal. A csárda pedig forgalmas helyen áll: a
Nagykátára vivő út mentén. Lassan két éve, hogy Robi, a holló, idekerült – egy pesti állatorvos hozta, mert nem bírtak vele
a lakásban -, azóta állandó vendége a csárdának.
Nem csoda, hogy felfigyeltek rá, s hogy sztár lett az újságokban is. Játékos madár. De óvatos. Kéklő, fekete tollát nem lehet
megsimogatni, hosszú csőrével belecsíp a kézbe. Be kell tartani a „három lépés” távolságot. A felszolgálók szerint még gyermekkorát
éli: 50-60 éves lehet. Márpedig a hollók kétszáz évet is megélnek. A szakemberek szerint ez túlzás: fele ennyi is sok. Robi kora tehát megállapíthatatlan.
- A minap elveszett - panaszolják. - Most hozták vissza, azt állítva: nem vették észre, hogy berepült egy kocsi csomagtartójába. Hihetetlen.
Valószínűbb az, hogy nem tudnak vele mit kezdeni otthon. Többször ellopták már. Volt úgy, hogy a rendőrség hozta vissza a szomszédos falvakból
vagy éppen Pestről. Ezt hírnevének köszönheti: mindenütt felismerik. Mert ritka már a fekete holló is. Tetteiről sokat regélnek a vidéken.
Pedig furcsa szenvedélye emberi mértékkel inkább érthető lenne, mintha madárszemmel nézzük: imádja a pénzt. Még furcsább, hogy meg is
szerzi, sőt takarékoskodik is. A feléje dobott húszfilléreseket ügyesen elkapja, összegyűjti szájában, aztán elröpül vele – és elássa. Tele van pénzzel.
Ezek után már azon sem lehet csodálkozni, hogy vonzódik az autókhoz. Nemrégiben szomorúan panaszolta egy vendég: Robi lenyelte a
slusszkulcsot. Nem ismerte a természetét. Robi ugyanis csőrével csak szépen elhantolta a kulcsot az udvaron, s becsületére legyen mondva,
egy hónap múlva visszahozta. Egyebek között ebben is különbözik az emberektől.
Nem mindent nyel le, pontosabban: kizárólag húst eszik. Nehéz lenne eldönteni: hűsége, ragaszkodása csupán annak köszönhető-e, hogy
szárnyát megnyirbálták, vagy a bőséges ebédeket is méltányolja. Nem érezheti magát rosszul, hiszen ha jó kedve van, mindenfélét összebeszél.
Közismert, hogy a varjúféléknek – Robi is ide tartozik – fejlett a gégefőjük, ezért kitűnő hangutánzó készséggel rendelkeznek. Nem akar versenyezni
szajkó rokonaival, amelyek a vekkerórát is megpróbálják utánozni. Ő csak szerényen, tisztességgel köszönget: jó napot, viszontlátásra.
(Pest Megyei Hírlap, 1970. december 23.)
Csütörtökre virradóra Visegrádon megfagyott egy vadőr. Reggel az ABC-áruházban levették az eladók a kávéfőző gép
tetejéről a felmelegített mákos tésztát, s amíg villázgatták, foghegyről odavetették egy söröző férfinek:
- Majd úgy jár maga is, mint Czuczor.
- Én ugyan nem - mondta a férfi.
- Miért, ő, hogy járt? - kérdeztem.
- Megfagyott, szegény. Pedig víg kedélyű volt, túlságosan is. Jól ment sora, az volt a baj.
- Hogy történt?
- Ki tudja.
A kapuk előtt sem beszélnek másról. Száll a hír, akár a szél. A templom előtt egy ülő helyben tapossa kék kerékpárjának
pedálját egy barna képű vándorköszörűs. Reggel hatkor indult Pomázról, az üdülőkben mindig akad élesíteni való. Itt, Visegrádon,
reggel hatkor találtak rá a vadőrre. A köszörűs azt mondja, nincs hideg. Hiába keresi az ember a rendőrség körzeti megbízottját,
kiment a helyszínre. Az erdészethez acélhuzalokat hoznak autóbusszal, azt mondják, elvisznek a Lepence völgybe, ha akarom. Két
kilométer Esztergom felé a műúton, onnét még vagy három felfelé a Pilisbe. Ott van a fűrészüzem.
Az üzemtől négy kilométernyire, Királykunyhón lakott a vadőr meg a felesége. Czuczor József 53 éves volt. Itt fekszik most a fagyott
földúton, hanyatt. Az arca szederjes. Mellette barna kucsma. Rajta vastag posztókabát, szürke bőrnadrág, fűzöld gumicsizma. Előbbre vagy
húsz méterrel szénát szálazgat a lova. Dús, barna bundát eresztett a ló télire, a hátára pokrócot vetettek. Ahogy elhagyta a gazdáját,
kifordította a keréknyomból a könnyű, zöldre festett szekeret, és nekivitte egy farakásnak. Akkor is meg kellett állnia, ha nem akart volna.
Megérkeznek a rendőrség és az erdészet emberei, terepjáró gépkocsikkal. Leveszik a lepedőt a vadőrről, az őrnagy fényképez. Utána
kiforgatják a zsebeket. Tárca, bicska, pénz, zsebkendő és bádogdobozban Simona szivar. A külföldi vadászoktól kapta. Sok holmit kapott a
külföldi vadászoktól. Nézzük a szekeret. Olajoskanna, propán-bután gázpalack, kétkilós kenyér, a faládában tasakos tej, üres szénsavas
patronok – úgy látszik, nem kapott újat – és üres pezsgősüvegek. Ezek sorsát nem nehéz kitalálni.
Ide sereglenek a fűrészüzem munkásai, de elküldik őket dolgukra. Egy-két férfi marad csupán. Azt mondja egyikük:
- Sokat lovagoltam én a nyakában. Ismerem jól, Tahiban laktam a háború előtt, mindig együtt játszottunk.
Vetkőztetik. Az efféle vizsgálatok nagyon szenvtelenül mennek. Nincs helyük az érzelmeknek. Beszéd azért csak járja. Mondják, a
vadőr bevásárolni volt szerdán Visegrádon, ahol a lánya, veje és egyéves unokája lakik. Velük van most a felesége is, mert a fogát
teteti rendbe, nem járhat be mindig. Szívbeteg az asszony, meg se mondhatják neki, amíg az orvos el nem látja valami nyugtatóval.
A vadőrt hazafelé tartva elvitte a ló Esztergom felé. Új a ló, másfél hónapja van a keze alatt, nem ismeri még az járást.
Úgy fordította vissza valaki. Ezért a lovat nem lehet hibáztatni.
Itt nyújtózik most a vadőr a fehér lepedőn, anyaszült meztelenül. Testén sérülések nyomát nem látni, kivéve a bal mutatóujját, amely vérzett,
míg a fagy el nem állította. Talán a kerék ment át rajta? – találgatják. Egyik zsebéből előkerül egy kék fedelű kockás irka, melyet ő írt tele
bibliai történetekkel. Salamon király viselt dolgaival. A címe: Jövendölés.
Az utolsó fél mondata így hangzik: „… de kívánom, hogy az ő színe előtt megjelenhess, és eljuthass az örök boldogságba.
Ámen.” Lassan 11 óra. A hegygerinc fölött kibukkan a nap. A fagyos erdőre és a megfagyott férfira veti első sugarait.
- Még égett a kocsiján a lámpa - mondja egy ember. - Elfújtam.
Másik kocsi jön pléhkoporsóval. Ez a másik kocsi viszi tovább a vadőrt. De nem a Királykunyhóhoz, nem a megszokott fészekbe.
Ezalatt autóval meghozzák az éjjeliőrt, aki csütörtökre virradóra volt szolgálatban. Félve repdes a szeme, megrázta a hír.
- Hogy lehet - kérdezem -, hogyan lehetséges, hogy húsz méternyire az üzemtől halálra fagyott a vadőr?
- Nem látni ide, kérem. Nem látni.
Az öltözőbe beszűrődik a fűrészek vijjogása. Az őrnagy papírt fűz az írógépbe, és faggatja az éjjeliőrt. Az elmondja, hogy szerdán este
nyolc-kilenc óra között érkezett a vadőr a sorompóhoz, amely lezárja az üzemet és egyben az erdei utat. Nem a bakon ült, hanem a
kocsi után baktatott. Szót nem váltottak. Átballagott a vadőr a nyitott sorompónál, ment tovább, mint máskor. Lehet, hogy utána felült,
vagy fel akart ülni a szekérre.
Este nyolctól, reggel hatig teljesen kihűl az ember, akárhogy felöltözik. Bár a vetkőztetésnél valaki megjegyezte: „A hónalja még meleg.”
Ám az orvos reggel megállapította, hogy nem lehet rajta segíteni. Most már csak az írógépek kattognak.
(Pest Megyei Hírlap, 1972. január 23.)
Erőtlenül süt nap, és hűvös szél jár a platánok pőre ágai között. Üres a sétány. Lehorgasztott fejjel,
mélázva bandukolok, amikor felriaszt a kiáltás:
- Bácsi! Apa!
Egy pöttöm kislány kiáltott, és most vadul fut felém. Nagyon szilaj és nagyon bizonytalan ez a vágta. Nem néz a
lába elé, minden pillanatban várni lehet, hogy orra bukik. A kezét kitárja, mintha repülne. Meg kell állnom, é s eléje
nyújtott karommal erejét venni a futás lendületének. A kislány átkulcsolja kezét a lábamon, és bajosan tudok kibújni az
ölelésből. Egyre hajtogatja:
- Apa, apa.
Húszlépésnyire volt az anyja, sietve jön felénk. Mi is megyünk, kézen fogva a barna, dundi kislánnyal.
- Hogy hívnak?
- Jutkának - mondja az anyja. - Mondd szépen. Rossz Jutkának. Gyere csak, hagyd a bácsit.
- Hány éves?
- Kettő.
- Szép kislány.
- De rossz. Nagyon rossz.
- Csak barátságos. Nem baj az.
A mama láthatóan zavarban van. Sápadt, nyúzott arcú asszony, a szeme kialvatlan, karikás és halvány ráncok gyülekeznek a
szeme sarkában. Jutka viszont fáradhatatlanul eleven, úgy futkározik, mint egy rakoncátlan csikó a friss, májusi gyepen. Amikor visszatér,
az anyja megköti a cipőfűzőjét, és megigazítja sapkáját.
- Hova mentek, Jutka?
- Mondd, hogy apához. Apa elé.
De Jutka nem mond semmit. Foszladozó, barna falevelet vesz fel a földről, azt babrálja. Meggyorsítom lépteimet, és szó nélkül, búcsú nélkül
magam mögött hagyom őket. Nem nézek hátra. Újra hallom Jutka vad, eszeveszett futását a hátam mögött.
- Apa, apa - kiáltozza.
- Jutka, hova szaladsz?! Állj meg! - ripakodik rá az anyja.
Megállok és megfordulok, mielőtt beérne. Látom, majdnem eltörik a mécses. A kislány szája legörbült, a szeme firtató és vádoló.
Dacos és morcos most Jutka.
- Hagyd a bácsit, nem megmondtam - korholja az anyja. - Kikapsz, meglátod.
- Apa - motyogja Jutka.
- Ez nem apa. Nincs apa. Elment. Nem érted, nincs apa.
Miközben az asszony ezt magyarázza, az előbbinél fakóbb és vastagabb hangon, kapkodó, ideges mozdulatokkal megigazítja
Jutka fején a félrecsúszott sapkát, azután az ölébe veszi a gyereket, hogy észrevétlen eltűnhessek.
Jó darabon elsétáltam már, amikor visszanéztem. Az óriási szürke platánok között alig lehetett felfedezni Jutka parányi alakját. Láttam
még, hogy hirtelen nekiiramodik, és kalimpáló lábbal fut egy férfi felé. Mert Jutka rossz. Nagyon rossz…
(Pest Megyei Hírlap, 1972. február 24.)
A héten befejezik a budaörsi lakótelepen az utolsó toronyház panelszerelési munkálatait. Három tízemeletes épület nyújtózik a
magasba, egymás szomszédságában, mintha testvérek lennének. Valamennyit a 43-as számú Állami Építőipari Vállalat emberei húzták fel.
Nem volt ünnepség, nem díszíti bokréta a házat. A szerelők csendesen elvonultak újabb munkaterületre, a budapesti Vizafogóhoz. Hamarosan
lebontják a toronydarukat is, mennek az építők után.
A nyers betonidomok, az épület vázszerkezete között betonlépcső - előregyártott elem ez is -, visz fel a tizedik emeletre. A lépcső mellett sebtében
ácsolt fakorlát véd a mélységtől, mely egyre szédítőbb. Közben kitárulkoznak a csupasz helyiségek: itt előszoba lesz, ott talán a konyha, az a tátongó
üreg a szemétledobó. Szürke egyszerűségében is megkapó látvány annak, aki még nem járt öltözetlen panelházban. Hegesztési varratok, falból kilógó
csövek, vezetékek, csatlakozási pontok. Minden a maga helyén.
A kilencedik emeleten fulladozva megállok: nincs tovább lépcső. Egy fordulásnál a toronydarus észrevesz - most már talán nem esik semmi a fejemre -,
kinyitja kis ablakát, kiált a művezetőnek. Jön, ledug egy falétrát, azon kapaszkodom fel a legfelső emeletre. Kitárulkozik a táj: északon kopár kőhegyek,
délre az autópálya, amott lakótelep, másik oldalon a szántó. S hirtelen egybeolvad minden, mintha zuhannék. Hadd üljek le – mondom. Puha, meleg
hungarocellen pihenek, de még mindig forog velem a világ. A tizedik emeleten ugyanis egyetlen oldalfal sem áll, olyan, mintha a
semmiben, a levegőben lennék.
- Nincs tériszonyuk?
- Mi már megszoktuk - mosolyog magabiztosan Jakubecz Ferenc művezető. Könnyű neki, 22 éve éli a panelszerelők
légtornász életét. Könnyű? A panelszerelő munkája a legnehezebbek közé tartozik. Egy szerelő mit sem ér, brigádban kell,
hogy dolgozzanak, összehangoltan, szó nélkül is értve egymást. A toronydarus – bár látszólag kívülálló – néma főszereplője
az összmunkának. Érzék kell ehhez, ha furcsán hangzik is, térérzék. Az idegsejtekben szinte ösztönösen érzékeli, centiméternyi
pontossággal: jó helyre került-e a panel? Kétbalkezes, rossz idegzetű, gyenge látású, bizonytalan ember nem jöhet ide.
Ocsúdva a kábulatból, ötük munkáját figyelem. Csajbók József brigádvezető mozgásával – hol a keze, a lába, mit tesz éppen
– vezényel. Demeter István, Flórián Ferenc és Szántai Andor ugyancsak érti mesterségét: ahogy jönnek a légből a panelek, mértani
pontossággal illesztik a helyükre. Nyomukban jár Forgács Sándor hegesztő, aki a kiálló betonacél-végek között rögtön izzó kapcsolatot
teremt. Velünk egy magasságban ül fülkéjében a toronydarus, Szabó József: fél szeme a földön, a tréleren, ahonnan felemeli az elemeket,
fél szeme a tizedik szinten, ahol lerakja.
Legtöbbjük kezdettől, 1976 óta itt dolgozik. A lakótelepet ők illesztették össze apró, egy-két tonnás elemekből. Persze, nemcsak ők.
Hiszen folyamatos üzem ez, három műszakban dolgoznak. A délelőttös brigád feladata az elemek közötti betonozás, az alátömés.
Az éjszakai csoport – reflektorok fényözönében – ugyanígy illesztgeti a paneleket. A budapesti Szentendrei útról, az 1-es számú
házgyárból hozzák az elemeket. Egy óra beletelik, míg ideér a tréler, húsz perc alatt leszedik, helyére teszik a négy panelt. Következhet az
újabb forduló. Így ment napról napra. Most már vége. Egy hónap alatt végeznek egy tízemeletessel. Ezt, az utolsót, a telep tizenegyedik
toronyházát, február 2-án kezdték felhúzni. Dacoltak faggyal, hóval, széllel.
- Kötéllel - hangzik a kurjantás.
Ez azt jelenti, jó helyen függ a panel.
- Gémmel! - mondják a darusnak. Vagyis: hozza közelebb. - Gyere lejjebb!
Ritka a szó, azért is tűnt fel. Romlanak a látási viszonyok, esteledik, nemsokára bekapcsolják a fényszórókat.
A művezető bádog bódéjában, itt a tetőn, megszólal az URH-s rádió. A központ, a házgyár hívja. A magas hegyek miatt a
Szentendrei úttal nem jó a kapcsolat, a lágymányosi adón át beszélgetnek. Minden műszak végén jelzik a művezetők, hol tartanak,
milyen elemekre, anyagokra lesz szükség a következő nyolc órában. Ne legyen fennakadás, kényszerpihenő.
A bódéban kristályvizes üvegek: fönn ez járja. Élelem: amit otthonról hoznak. A szédülés szünetében jobban figyelhetem a panelszerelők
örökös akrobatikus mozgását. Lassan körülölelnek bennünket a külső falak, nem érzékelni úgy a mélységet.
Ám ők kiállnak a meredély szélére, bakancsuk orra tíz-húsz centire a semmitől. Ez a 25-30 méteres magasság 300 méteresnek érződik:
nincs fémtest, kisablak, motor, mint a repülőben vagy helikopteren. Nincs, ami biztonságérzetet adna. Csak a tudás, a szakértelem.
Jön az elem. A csavarra ráültetik: ideiglenesen megfogják fenn egy falitárcsa és támasztórúd segítségével, lent pedig a födémtárcsával.
Kétméteres vízmértékkel minden oldalról ellenőrzik: vízszintben, függőben van-e? Hegesztés. Alig végeznek, ott a másik panel. A szerelők
fegyvertára egyszerű: derékszíj, azon szögtáska, szekerce (a lépcsőházi korlátot azonnal el kell készíteniük), aztán szerelőkulcs és pajszer a
falak beállításához, végül az óriási vízmérték.
Bánatuk: a szél. Ha pörög a panel, nem dolgozhatnak. És az eső. Mind a fizetési borítékot vékonyítja. Gyenge, szállingózó hó, 36 fokos hőség nem
zavarja őket. Örömük: a jó idő, tavasztól késő őszig, s ha rendes ütemben érkeznek a panelek, nem kell tétlenkedniük. Havi 5-6 ezer forint a
keresetük, túlórákkal néha a 8 ezret is elérik. Senki sem irigyli tőlük, gondolom. Munkájuk rendkívül veszélyes. Tegyük hozzá: a lakótelep nagyobb
baleset, tragédia nélkül épült fel.
Kopogjuk le. Máshol nem így történt.
Amint sűrűsödik az alkony, öt óra tájban bekapcsolják a fényszórókat. Mi már lent, a biztos talajon lépdelünk, ám felnézve még nagyobbnak,
ijesztőbbnek tűnnek a drótkötélen ringó, emelkedő panelek. Ezen az oldalon egy óra alatt helyükre kerültek az oldalfalak, a fény úgy szüremlik
ki az üvegezett ablakokon, mintha a családi otthon lámpái világítanának. Erre még várni kell kicsit: víz-villanyszerelés, festés, tapétázás következik
hamarosan. Aztán a költözködés. A panelszerelők akkor másutt, mások otthonait építik. De visszatérnek még ide is…
A Szivárvány út túloldalán a Nádas-dűlőben, a tavalyi kukoricás helyén tavasszal megkezdik a feltöltést, a terület előkészítését. 1985-ig újabb
640 lakást építenek, négyemeletes pont- és sorházak húzódnak majd a Törökugrató nevű sziklacsúcs aljában.
(Pest Megyei Hírlap, 1982. március 6.)
Hétfőn délelőtt lezárták a biatorbágyi völgyhíd környékét: filmforgatás kezdődött. A viadukt című magyar-amerikai-NSZK
koprodukcióban készülő játékfilm rendezője Simó Sándor, főszereplője Michael Sarrazine, akit A lovakat lelövik, ugye? című
filmből ismerhetünk. Ismeretes, hogy az 1898-ban épült viaduktot 1931. szeptember 13-án 23 óra 30 perckor felrobbantotta Matuska
Szilveszter. Pontosabban: az egyik sínszálból egy 7,10 méteres darabot robbantott ki: ennek következtében a Budapestről jövő
nemzetközi vonat lezuhant a 26 méteres mélységbe. Az utasok közül 22-en meghaltak, sokan súlyosan megsérültek.
A merénylet rekonstruálása nem volt könnyű feladat. 1977-ben ugyanis megszűnt itt a forgalom, azóta a vágányokat lebontották,
a kavicságyat elhordták. A filmesek új, 400 méteres pályaszakaszt építettek. Erre daruval emelték rá a kiselejtezett, üzemképtelen
gőzmozdonyt, s két régi vasúti kocsit. A viadukton a vágányt meggörbítették, vagyis úgy vezették, hogy a korlátnak vigye a kis szerelvényt.
A korlátot meglazították, csak vékony drót tartotta - bár ez a filmen nem látszik -, hogy a kamionmotorral meghúzatott, 30 kilométeres
sebességgel haladó szerelvény áttörhesse.
Szerdán este fél tízkor következett be a nagy pillanat: a rekonstruált merénylet. Különböző szögekből 9 kamera vette filmre. Jellemző a
biztonságai intézkedésekre, hogy a közeli kamerákat távirányítással működtették. Nem lehetett ugyanis pontosan kiszámítani, hogy
a „lelökött” vonat darabjai merte repülnek? A mozdony belefúródott a földbe, úgy, mint hajdanán. Baleset nem történt.
Csütörtökön hatalmas trélerekkel még további roncs vasúti kocsikat szállítottak a viadukt alá, s az eredeti fényképfelvételek alapján
helyezték el őket. Péntek éjjel, több mint kétszáz statiszta közreműködésével vették fel a tömegjeleneteket: hogyan mentették a merénylet
vérző áldozatait azon az éjszakán?
A forgatás tíz napig tart, s a tervek szerint a jövő hét elején fejezik be. Akkor megszűnik a forgalmi korlátozás, addig helyreállítják a viadukt
megsérült korlátját. A völgyhidat valószínűleg hamarosan ipari-közlekedési műemlékké nyilvánítják.
(Pest Megyei Hírlap, 1980. június 5.)
Talán nincs ma kényesebb kérdés, mint a „lista”. Kik szerepelnek ezen, és miért?
Az Igazságügyi Minisztérium május 10-én nyilvánosságra hozta annak a 277 személynek a nevét, akiket 1956. december 20. és 1961.
december 13. között - különböző bíróságok ítéletei alapján - kivégeztek. A névsor összetétele és közlése sokakban ellenérzést váltott ki:
telefonon és levélben tiltakoztak szerkesztőségünkben. Mások segítséget kértek, tájékozódni szeretnének elhunyt szeretteik felől. A kérdésekre dr.
Borics Gyula államtitkártól kérdeztünk választ.
- Miért szerepelnek azonos listán a politikai okokból kivégzettek a köztörvényes bűnözőkkel?
- A május 10-i sajtótájékoztatón hangsúlyoztam, hogy a lista egyértelműen a két időpont között kivégzettek nevét tartalmazza. Nem tettünk
különbséget közöttük semmilyen szempontból. Eleinte szó volt róla, hogy a köztörvényes bűnözőket kis csillaggal meg kellene jelölni. Később ezt a
gondolatot elvettettük, főként kegyeleti okokból, hiszen a hozzátartozók itt élnek közöttünk. A tájékoztatón hangsúlyoztam: 23 személyről
biztosan tudjuk, hogy köztörvényes cselekmények miatt ítélték el őket. Csupán 77 elítéltről állítható, hogy az akkori jogszabályok és
minősítések szerint tisztán politikai okok miatt ítélkeztek felettük. További 177 személy az „is-is” kategóriába tartozik, tehát politikai és
köztörvényes jellegű is volt a cselekményük. Végül megjegyzem, hogy a 277 elítélt közül 13 személy bírósági aktái azóta sincsenek meg.
- Ha jól értem, önök el akarták kerülni a címkézést. S éppen azért lett olyan nagy visszhangja a listának: hogyan kerül egy
lapra Nagy Imre és Franczia Kiss Mihály?
- Igen. Ami az utóbbit illeti, őt nemcsak az 1919-es terrorcselekményei miatt végezték ki – legalábbis formailag. Az 1956-ot
követő felbukkanásakor fegyvert és lőszert rejtegetett, büntetőeljárás alá vonták ezért is, mint bárki mást. Mivel ebben az
időszakban végezték ki, kénytelenek voltunk szerepeltetni a listán, hiszen az így teljes.
- Miért éppen 1961. december 13-ával zárul a névsor? Nincs itt tévedés?
- Nincs. A rendelkezésre álló adatok szerint ez volt az utolsó kivégzés napja abban az évben.
- Mennyire tekinthető pontosnak a névsor?
- Akár ötven névvel is bővülhet a kivégzettek listája, ha minden dokumentum előkerül. Eddig is iszonyú munkát
kellett végezni, hiszen az Igazságügyi Minisztériumnak nem voltak kimutatásai erről - bármilyen furcsán hangzik
-, ezért a büntetés-végrehajtás adataiból kellett kiindulnunk a kutatásban. A büntetés-végrehajtás pedig akkoriban a
Belügyminisztériumhoz tartozott. Eddig 160 ezer kartont vizsgáltak meg, s tizenkét bíró tekintette át az iratokat. Volt olyan
elítélt, akinek nevét az anyagi szolgálat jegyzékében találtuk meg, semmi nem maradt fenn róla az iratokban azon kívül, hogy
koporsót rendeltek számára. Sok esetben a bírósági ítélet száma sincs feltüntetve.
- Jó néhány olvasó kételkedik abban, hogy nincs teljes listájuk…
- Hozzánk is érkezett ezekben az ügyekben számtalan levél. Amiben lehet, segítünk: s mi is várjuk az állampolgárok segítségét, az
információkat. A teljességhez még annyit: tudunk olyan esetekről, hogy az ítéletet nem az arra hivatottak hajtották végre, törvényes
keretek között, hanem olyan fegyveresek, akik nem tartoztak a büntetés-végrehajtás kötelékébe. Az így kivégzetteket ugyancsak méltatlan
körülmények között jeltelen közös sírban temették. A katonákat főbe lőtték. Ezért is nehéz a dolgunk. A vártnál sokkal több furcsaság
bukkant elő ezekben az ügyekben, úgyhogy mi, idősebb bírák is megdöbbentünk, pedig azt hittük, mindent tudunk a történtekről.
- Mit értett ön a korábban említett „is-is” kategórián?
- Szemünkre vetették: miért nem jelöltük meg, ki a politikai, ki nem. Mert nem lehet. Az egyik fegyvert szerzett, hazament és
agyonlőtte a feleségét. A másik, aki fegyverhez jutott az utcán lőtt le embereket. Az nyilván köztörvényes, aki kifosztott egy üzletet,
és hazavitte a holmit. A másik „vételezett” a harcoló csapatok számára. Nem biztos egyébként az sem, hogy ma is úgy ítélnénk meg a
cselekményeket, mint akkor.
- Például?
- Az akkori jogban a hűtlenség, a tiltott határátlépés, a fegyver- és lőszerrejtegetés állam elleni bűncselekménynek minősült.
Azokat a hivatásos katonákat, akik részt vettek a harcokban, a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűncselekmények
címén ítélték el. Hasonló kategória volt a „népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése”, amelynek alapján a fegyveres
csoportok vezetői fölött ítélkeztek. A mai jogszabályok már nem ismerik ezeket.
- Mit tehetnek azok, akiknek további kérdéseik vannak a listán szereplőkkel kapcsolatban?
- Érdeklődjenek az Igazságügyi Minisztériumban, az államtitkársági titkárságon, melynek vezetője Borsiné dr. Gráber Mária.
Egyelőre itt fogjuk össze az 1956-os ügyeket, de sok esetben a vidéki bíróságok is eligazítást nyújthatnak. Hadd tegyem hozzá:
nemcsak a lista hiányos, nemcsak a nevekben, a számokban volt sok elírás, tévedés. Van olyan hely, ahol már a temetőt is felszámolták,
szántóföldek vagy lakóházak állnak a helyén. Ilyen esetekben hiába kérik a hozzátartozók az exhumálást és a holttest kiadatását.
- Más esetekben?
- Folyamatosan teljesítjük a kéréseket – ha tudjuk.
- Lehet-e számítani rehabilitációra?
- Mi nem fogjuk minden ember ügyét felülbírálni, ez képtelenség. Csak néhány kiemelt fontosságú személyről lehet szó,
akinek a hozzátartozói ezt kérték. Így is maradnak kétséges esetek: hogyan rehabilitáljuk például azt a nőt, aki kivágta egy
ÁVH-s kiskatona szívét? Nem valószínű, hogy erre sor kerül. A politikai okokból kivégzettek rehabilitációját pedig minden bizonnyal
jogszabályilag rendezzük. Az erre vonatkozó jogszabálytervezet előkészítése már folyik, s várható, hogy néhány hét alatt elkészül.
- Terveznek-e kiadni valamilyen dokumentumgyűjteményt, afféle „Ki kicsodát?”-t.
- Nem. Ez nem lehet a minisztérium feladata. Ha valakit bővebben érdekel az elítéltek ügye, későbbi időpontban lehetővé
tesszük a szabad kutatást. Egyelőre azonban a kormány által kiküldött jogász-történész bizottság számára kell fenntartanunk az iratokat.
Ha az ő állásfoglalásuk megjelenik, könnyebb lesz a tájékozódás.
- Néhány olvasónk hiányolja, hogy nincs másik lista: azokról, akik a harcokban estek el, a barikád egyik vagy másik oldalán…
- Ennek összeállítása nem lehet az igazságügyi tárca feladata, nincs is rá megbízásunk. Az utcai harcokban és atrocitásokban
elhunytakkal kapcsolatban nem volt igazságügyi eljárás, róluk végképp nincs semmilyen adatunk. Annak azonban örülnék, ha az
általunk közzétett listát annak fognák fel az emberek, ami: tényközlés arról, bizonyos időszakban kiket végeztek ki bírósági ítélet alapján.
(Népszabadság, 1989. május 29.)
Rendkívüli parancsnoki értekezletet tartottak szombaton a munkásőrség gellérthegyi központjában. Mindenki tudta, hogy
ez a tanácskozás lesz a végső, ezért fanyar, láthatóan szomorkás férfiak fogadták a teremben Németh Miklós kormányfőt, aki
beszédében tudatta az ismert tényt: az Országgyűlés múlt heti, történelmi jelentőségű ülésszakán döntött a munkásőrség
megszüntetéséről, mert az betöltötte hivatását. Megszűnt az a társadalmi szükséglet, amely a testületet életre hívta.
Ezután a kormányfő így folytatta:
- Tudom, hogy önöknek különösen nehéz megérteni, megemészteni ezt a döntést. Bevallom én magam is sokat
töprengtem rajta. Végül az segített, hogy a múlt értékelése feletti vívódás helyett a jövő felé fordítottam tekintetem.
Németh Miklós szerint a munkásőrségnek politikamentes testületté való átalakítása rossz kompromisszum lenne, amely
sem a munkásőröket, sem a közvéleményt nem elégítené ki. Egy politikamentes munkásőrség ugyanis nem lenne folytatója,
megújítója a testület hagyományainak, az már egy más, funkcióját vesztett szervezet lenne.
A munkásőröknek valóban nehéz megemészteni ezt a döntést. Ezt érzékeltette Borbély Sándor, a munkásőrség egykori
parancsnoka is, akit a miniszterelnök hivatalosan csak szombat délelőtt mentett fel tisztségéből. Az ex-parancsnok csak annyit
mondott, hogy töprengései után azonosulni tud azzal, amit a kormányfő mondott, bár nem ujjong érte. Ezt a magatartást kérte minden
munkásőrtől, azt ajánlva, hogy ambícióikat a jövőben az élet más területein éljék ki. Borbély Sándor - aki tudvalevően nyugállományba
vonul -, megköszönte a parancsnoki tanács tagjainak munkáját, azt a demokratikus légkört, amelyet a munkásőrségben kialakítottak.
Az egykori parancsnok ezúton búcsúzott el az állománytól, s végül hangsúlyozta, hogy „felemelt fejjel kell tovább
élni és dolgozni”. Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter a saját és a belügyi tárca vezetője nevében ugyancsak köszönetet
mondott a munkásőröknek. Rámutatott, hogy semmi sem veszett kárba, mert az, amit eddig a munkásőrök tettek, hasznos volt.
Az „elköszönő szelíd szavak” nem hatották meg túlságosan a parancsnoki tanács tagjait, akik úgy érzik: a pénteki országgyűlési
döntéssel teljes létbizonytalanságba kerültek. Tény, hogy a legkönnyebb azoknak a helyzete, akik nyugdíjba mehetnek. Mások, ha megkapják
is végkielégítésként egyévi fizetésüket, nehezen találnak olyan munkát, amely megfelelne igényeiknek: nem lesz könnyű
visszaszokni a civil életbe.
A harci, technikai eszközöknek a honvédelem kötelékébe való átirányítására kormánybiztost neveztek ki. Ezt a folyamatot
gyorsan és határozottan akarják megvalósítani. Továbbra sincs döntés azonban arról - vagy legalábbis nem hozták
nyilvánosságra -, hogy mi lesz az épületek, ingatlanok sorsa. Megkezdődött a találgatás arról is, hogy a Gellérthegy kies lankáján
fekvő országos parancsnokság épületét, amely számtalan előadóteremmel, telefonnal, parkolóval - egyszóval nagyszerű
infrastruktúrával - rendelkezik, vajon tőzsdepalotává alakítják-e át, vagy valamelyik egyetem kapja meg. A volt munkásőröket
azonban ez már alig érdekli.
(Népszabadság, 1989. október 23.)
Paládi József1942-ben születtem Ózdon. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar- történelem szakra jártam. 1969-ben Budapestre költöztem, újságíróként, szerkesztőként dolgoztam. |